Hindered Settling

Az anekdota hatalma

Néhány hete egy, a Háromszékben megjelent cikk kapcsán írtam a homeopátiáról. A cikk egyrészt komoly tudományként mutatja be a homeopátiát, másrészt azt állítja, hogy a homeopátia a magfúzió energiáját használja fel gyógyításkor. Érdemes visszatérni a témára — például ebben a kommentben leírt jelenségre:

Ez a magfúziós cucc nyilvánvaló baromság, azonban gondolom itt is, mint az egyéb “alternatív” gyógymódok esetén szét kell választani a kuruzslókat a szakemberektől. A mi két éves fiunknál eddig működik a homeopátia, még a durva ekcémája esetében is, amivel a “hagyományos” orvoslás csődöt jelentett. Elég furcsa lenne egy pár hónapos vagy 1-2 éves gyerek esetében placebo hatásra hivatkozni…

Valóban valószínűtlennek tűnik, hogy egy néhány hónapos gyermekben tudatosulna, pontosan mi is történik — és emiatt a placebo hatás nem működhet. Nem tudom, melyik az a kor, amelyiktől fogva a gyerekek elég okosak ahhoz, hogy a placebo hatás működjön. Csak úgy intuitíven, minden bizonyíték nélkül, a két év nekem elég soknak tűnik, kétéves gyerekek már elég sokat értenek a körülöttük levő világból.

De tegyük fel, hogy valóban nem lehet ezt az esetet a placebo-ra fogni. Mi lehet akkor a magyarázat? Valóban azt bizonyítja-e ez, hogy a homeopátia igenis működik, ha jó szakemberek művelik?

Az “én gyerekem/ismerősöm/rokonom is meggyógyult”-jellegű érveléssel az a baj, hogy anekdotikus bizonyítéknak (angol “anecdotal evidence”) számít, nem tudományos bizonyítéknak. Az ember hajlamos arra, hogy ok-okozati összefüggést találjon ott is, ahol az nem létezik. Különösen, ha a feltételezett ok időben megelőzi a feltételezett okozatot – ez esetben a homeopátiával való kezelés a gyógyulást. Post-hoc következtetésnek hívják az ilyent; ez a hibás érveléstípusoknak egy változata. Az emberi szervezet úgy lett kitalálva (az evolúció által, persze), hogy kisebb betegségekből előbb-utóbb kigyógyuljon. Ha a betegség alatt valami kezelést kaptunk, akkor nagyon nagy a kísértés, hogy azt higgyük, attól gyógyultunk meg. Tegyük hozzá rögtön, hogy nincs kizárva: valóban a gyógykezelés segítette elő a gyógyulást – ezt azonban nem tudhatjuk biztosan. Hogy többet megtudjunk a kezelés hatékonyságáról, ahhoz nem egy, hanem több (sokszor több száz, vagy több ezer) esetre van szükség, és a kezelést meg az eredmények felmérését ellenőrzött klinikai feltételek között kell elvégezni. Ha a gyógykezelés valóban működik, akkor egy ilyen klinikai vizsgálat során kiderül, hogy a véletlenszerűnél és a placebo-hatásnál statiszikailag szignifikánsan többen meggyógyultak. A vizsgálatnak ‘double blind’-nak (“kétszeresen vak”-nak) kell lennie: sem az orvos, sem a páciensek nem tudják, hogy ki tartozik a kísérleti csoportba (akik valóban kapnak a feltételezett hatóanyagból), és ki a kontrollcsoportba (akik csak placebot kapnak). Ez a trükk nemcsak a placebo-hatást szűri ki, hanem a kutatóknak azt a hajlamát is, hogy nekik valami miatt ‘kedves’ eredményt hozzanak ki (ez az, amit angolul “experimenter bias”-nak hívnak).

Visszatérve a homepátiára: az eddig elvégzett több mint száz double-blind tanulmány és az azokat összegező meta-tanulmányok mind azt mutatják, hogy a homeopátiás kotyvalékok nem jobbak a placebo-nál. A homepátia közönségsikerének titka részben azzal függ össze, hogy az emberi agy szereti a jó sztorikat, mint a cukrot: szép, összefüggő mesévé szövi azt is, ami sokszor csak véletlen egybeesés. De ha ésszerűen akarunk közelíteni egy témához, akkor meg kell tanulnunk felülkerekedni az anekdota hatalmán.