Idézet az Új Magyar Szóból:

“Elképesztőnek tartom, hogy Hargita és Kovászna megyéből egyetlen szabadalmi kérés sem érkezett. Hol van a híres székely furfang?” – vetette fel az ÚMSZ-nek Varga Gábor, az Országos Szabadalmi és Védjegyhivatal (OSIM) elnöke, aki tegnap az idei szabadalmi oltalom igénylésekről számolt be. Varga kijelentésével arra utalt, hogy a két székely megye nem jeleskedett találmányokban az idén. (…) Az OSIM beszámolójából többek közt kiderül, hogy idén a legtöbb oltalom kérést – 230-at – Bukarestben nyújtották be, míg vidéken Iasi, illetve Kolozs megye 39 kérelemmel tartozik a “közvetlen élmezőnybe”. A sereghajtók között Krassó-Szörény, Mehedinti, Olt és Teleorman megye található egy-egy oltalmi kérelemmel, míg a két székely megye nullával az abszolút utolsó.

Persze a saját találmányok hiánya nem akadályozza meg a székelyeket abban, hogy olyan kiemelkedő találmányokat ünnepeljenek és támogassanak (pl. itt), mint amilyen a Spanyol Zoltán vízautója.

Azaz kevésbé elfogultan, mint ahogyan Kardos Gábor posztmodern környezetbarát és borkereskedő elmélkedik róla.

K.G. szerint

“[…] tény, hogy éppen a darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel fogalmazta meg az első “tudományos” fajelméletet, a rasszok első rangsorolását (a majmokhoz szerinte közelebb álló feketéktől a legfejlettebbnek vélt indogermán fehérekig), mégpedig szigorúan darwiniánus alapon, már 1868-ban, mindössze kilenc évvel a Fajok eredete megjelenése után.

A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak. Összesen 90 tudós társaság és akadémia tagja volt, sőt: a tankönyvekben, enciklopédiákban máig nagy biológusként emlegetik, szemérmesen elhallgatva primér rasszizmusát és a fajelmélet megfogalmazásában játszott úttörő szerepét.”

Nos, kezdjük azzal, hogy Ernst Haeckel nem nevezhető a darwinizmus legismertebb népszerűsítőjének. Borkereskedő barátunk (hadd utánozzam az ő szarkasztikus és személyeskedő stílusát) elhallgatja, illetve – rosszabbik esetben – nem tudja, hogy ez a kijelentés legfeljebb akkor lenne igaz, ha a teljes általánosítás helyett némi idő- és térbeli határokat is szabna Ernst Haeckel népszerűségének és befolyásának. Haeckel ugyanis elsősorban német nyelvterületen volt befolyásos és népszerű, és, mondanom sem kell(ene), a mai németországi egyetemeken és laborokban nem Haeckel munkássága képezi a domináns kutatási témák alapjait. Angol nyelvterületen például Darwin saját írásainak és Thomas Huxley szövegeinek jóval nagyobb volt a hatása; manapság pedig, ha valaki az evolúcióról szeretne valamit tanulni, akkor általában nem Haeckel könyveit veszi le a polcról, hanem Richard Dawkins köteteit, Stephen Jay Gould esszéit, vagy például Jonathan Weiner kiváló könyvét Darwin Galapagos-i pintyeiről. Nem is beszélve, hogy aki manapság a Haeckel téziseit nevezi darwinizmusnak, az egyszerüen nincs napirenden a dolgokkal és ideje lenne felfrissítenie tudását.

Ettől függetlenül persze Ernst Haeckel-t nem hiába tekintik az enciklopédiák egy kiemelkedő és nagy befolyású biológusnak. Nagy embereknek gyakran a melléfogásaik is nagyok; Haeckel vaskos kötetekre rúgó, jórészt kiváló minőségű rendszertani munkássága mellett jónéhány olyan gondolatot vetett papírra, ami vagy pontatlan és durván általánosít és egyszerűsít, vagy pedig egyértelműen szociáldarwinista félrebeszélés. Az 1904-ben kiadott “Kunstformen der Natur” a mai napig a természettudományt és a művészetet legjobban ötvöző munkák közé tartozik. Érdemes megtekinteni egy néhány ilyen rajzot, még akkor is, ha gyakran a művészi szabadság felülkerekedik a tudományos pontosságon.

K.G. azt is elfelejti megemlíteni (vagy nem tudja), hogy Haeckel a mai tankönyvekben és evolúciós irodalomban elsősorban annak a hipotézisének köszönhetően van jelen, mely szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést, és nem a rasszizmusba hajló szociáldarwinista elmélkedései a népszerűek. Ez utóbbiak valóban népszerűek lettek egyes rossz emlékű német nacionalista körökben, de az nem jelenti azt, hogy Haeckel egész munkássága értéktelen lenne. Kardos Gábor logikája szerint azonban Haeckel félrelépései és azoknak népszerűsége a nácik körében nemcsak Haeckelt feketítik be mindörökre, hanem az egész evolucionista biológiát és neodarwinizmust is kompromittálják, ami persze nagybetűs nonszensz. A modern biológiának ugyanis körülbelül annyi köze van Haeckel szociáldarwinizmusához, mint az általános relativitáselméletnek Newton alkímista erőlködéseihez. Newton felfedezéseinek tudományos értékét senki sem kérdőjelezi meg azért, mert a mechanika és optika forradalmasítása mellett az egyik legnagyobb tudós mellékesen alkímiával is foglalkozott (ami, megsúgom a posztmoderneknek, egyáltalán nem tudomány).

Visszatérve Haeckelhez, azt is említsük meg, hogy az “egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést” valóban elég alaposan beívódott a tankönyvírók tudatába. Bár az embriológusok már kezdettől fogva tudták, hogy Haeckelnek az embriológiai fejlődés hasonlóságát illusztráló rajzait nem kell túl komolyan venni, a tankönyvírók nem mindig értenek a biológia összes alterületéhez, és nem mindig van idejük elsődleges forrásokat használni. (Ezt nem a mentségükre szólva írom). Hogy az itt-ott pontatlan, máshol világosan elferdítő rajzok bekerültek egy halom 19-ik századi tankönyvbe, az még hagyján. De hogy a mai tankönyvek között is szép számmal vannak olyanok, amelyek kritikátlanul leközlik Haeckel rég elavult embrió-rajzait, az valóban bosszantó. Akit részletesebben érdekel a téma, annak figyelmébe ajánlom Stephen Jay Gould izgalmas esszéjét (az “I have landed – the end of a beginning in natural history” c. kötetben; p. 305-320).

Haeckel munkássága érdekes tudomány- és eszmetörténeti tanulmányokra és elmélkedésekre ad alkalmat. Botorság lenne azonban a Haeckel csúsztatásaira és rasszizmus-szagú elmélkedéseire alapozva tudománytalannak tekinteni a mai biológiát és neodarwinizmust egyaránt. Kardos Gábor persze pontosan ezt teszi, és nincs is egyedül: bármennyire is szeretne különbözni tőlük, a kreacionista tábor képviselői is szívesen emlegetik Haeckelt evolúcióellenes szövegeikben (például Michael Behe itt). Tévedések, szépítések, sőt, tudatos hamisítások mindig is lesznek a tudományban (is) — elvégre a tudósok is a Homo sapiens nevű fajhoz tartoznak. A darwini és a mai evolúcióelmélet lényegét azonban az sem érintené, ha kiderülne, hogy a fasizmus egy-az-egyben Haeckel eszméinek a gyakorlatba ültetése (persze nem az), vagy hogy az ontogenezis-filogenezis között semmiféle kapcsolat nem létezik (persze létezik).

A haeckel-i hagyatékból pedig miért ne figyelnénk arra, amire igazán érdemes.

Egy evolúció-ellenes szöveget, amelyik nemcsak Charles Darwint és Richard Dawkins-t támadja, hanem minden tudóst háborús bűnösként a hágai bíróság elé állítana, nem lehet szó nélkül hagyni. Még akkor sem, ha ezúttal nálam hozzáértőbb (azaz biológus) személyek is megelégelték a félrebeszélést, és alaposan – de frappánsan és szakszerűen – beolvastak a szerzőnek (itt és itt). Kardos Gábor “filozófus és borkereskedő” egy, a Nature-ben frissen megjelent cikket használ apropónak arra, hogy megpróbálja ízekre szedni az evolúciót és a tudományt általában (itt és itt).

Már az írás elején kiderül, hogy a szerző nem sokra tartja a természettudományt:

“A mai szaktudományok egyértelműen a marketing bulvártörvényeinek engedelmeskednek (már amikor épp nem gazdasági vagy hatalmi érdekeket szolgálnak).”

Egyértelmű, hogy a tudomány sem mentes gazdasági és politikai befolyásoktól, és egy sikeres kutatónak vagy kutatócsoportnak azt is tudnia kell, hogy hogyan reklámozza és adja el az eredményeit. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tudomány és a tudományos módszer pont olyan megbízhatatlan lenne mint más emberi dolgok, mint például a politika, kártyavetés vagy posztmodern szövegelés.

De menjünk tovább. Ezután következik K.G. elmélkedésének az alapgondolata, mely szerint

“ha készek lennénk is elfogadni a darwiniánus és neodarwiniánus kutatók legvitatottabb érveit és bizonyítékait, még akkor is merőben tudománytalan mindebből azt a végkövetkeztetést levonni, hogy az eredményt evolúciónak kellene neveznünk.”

A baj csak ott van, hogy a tudomány és az evolúcióelmélet nem arról szól, hogy mit hogyan nevezünk el, hanem arról, hogy egy jelenség vagy folyamat hogyan működik. Egy dolog megkérdőjelezni valaminek az elnevezését, és teljesen más a név mögötti tudományos elméletet és megfigyeléseket vitatni. Tegyük fel, hogy K.G.-nak igaza van, és az evolúció valóban nem megfelelő kifejezés arra, amiről Darwin és a neodarwinisták beszélnek. Ha ez így is lenne (persze egyáltalán nem így van), az úgy sem mondana semmit magáról az elméletről és a mögötte álló tényekről. K.G. logikája szerint azonban (1) evolúció szó fejlődést jelent, (2) az élővilág nem fejlődik, csak változik; ebből következik, hogy az evolúcióelmélet tudománytalan és a mai biológusok és tudósok döntő többsége félrebeszél. Világos?

Ha nem világos, akkor ezután még kevésbé lesz az, K.G. ugyanis egy hirtelen ügyes mozdulattal egybemossa a biológiai evolúciót a gazdasági fejlődéssel és az ahhoz kapcsoldó minden földi rosszal:

“ahogyan egykor a felvilágosodás felelősségre vonta az ideológiai főhatalmat gyakorló egyházat az inkvizíció és a sötétnek mondott középkor obskurantizmusáért, ugyanúgy – vagy még drámaibban – fogják a holnap szabadgondolkodói felelősségre vonni a pozitivista tudomány képviselőit a modern ipari obskurantizmus emberiség és természet elleni globális bűneiért, amit ma már elég ízléstelen “evolúciónak” vagy haladásnak nevezni.”

Kardos Gábornak és a hozzá hasonló szélsőséges környezet- meg “világvédőknek” tudomásul kellene venniük, hogy az ipari forradalomnak, tudományos kutatásnak, meg technológiai fejlődésnek nemcsak negatív, de egyértelműen pozitív hatásai is voltak és vannak. Aki ezt nem ismeri be, azt arra kellene ítélni, hogy élete hátralevő részét középkori vagy neandervölgyi körülmények között töltse: nemcsak tévé, telefon, számítógép, villanykörte és Transindex nélkül, hanem valamirevaló orvosi ellátás teljes hiányában is. Peter Suber filozófus példája kiválóan illusztrálja a tudományos eredmények hasznosságát tagadó álláspont abszurditását:

“A fertőtlenítéssel végzett műtét tette lehetővé az anyára nézve is biztonságos császármetszéssel való szülést. A 19-ik század előtt, ha a gyereket valamilyen okból kifolyólag nem lehetett a megszokott módon világra hozni, az orvosoknak és a családoknak egy egyszerű, de fájdalmas döntést kellett hozniuk. Megmenthették a gyereket császármetszéssel, ami azonban az anya biztos halálát jelentette. Vagy életben tarthatták az anyát, hogyha elkerültek rajta minden műtéti beavatkozást, de megölték és darabokban távolították el a magzatot.”

A példák sorát persze hosszan lehetne folytatni.

A legnagyobb melléfogás persze az “ember felsőbbrendűségének evolucionista dogmájáról” beszélni (lásd Markó Bálint és Varga Máté válaszait is). Ez annyira abszurd, mintha valaki a “földközpontúság kopernikuszi dogmájárol” elmélkedne. Pontosan Darwin volt ugyanis az, aki szembeszállt az embert a teremtés koronájának tekintő világnézettel, és a Homo sapienst végre az állatvilág és az egész földi élővilág részének tekintette. A mai evolúciós biológusok, pszichológusok, filozófusok (mint például Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Daniel Dennett, Steven Pinker) pedig nem győzik hangsúlyozni írásaikban, hogy az evolúcióelmélettől – és a valóságtól – mi sem áll távolabb, mint egy célszerűen mindig ‘jobb’ és ‘magasabbrendű’ élőlényeket létrehozó folyamat. Hogy egy-egy gyengébb középiskolai tankönyvből és órából esetleg ez nem világos, az más lapra tartozik, és ha valaki az evolúcióról és annak társadalmi vonatkozásairól elmélkedik nyilvánosan, annak nem ártana ha jobban utánanézne.

K.G. a harcos környezet-, állat-, sőt, “világvédő” köntösében tetszeleg — ami önmagában nem is lenne baj. Racionális megoldásokat a valóban létező és valóban súlyos környezeti problémákra azonban elfelejt javasolni. A legjobb ötlete az, hogy a tudósokat, legalábbis a pozitivistább fajtákat (gondolom, a pszichoanalisták kíméletet érdemelnek) háborús bűnösökként kellene kezelni. Mit számít, hogy a környezetvédelem legjobb hagyományai és eredményei nem anarchista és antiglobalista utcai tüntetésekben gyökereznek, hanem komoly szakértelemben és alapos tudományos munkában. Mit számít, hogy pozitivista tudósok és tudomány nélkül halvány gőzünk sem lenne az ózonlyukról, a globális felmelegedésről, vagy a biodiverzitás csökkenéséről. Mit számít, hogy a “biodiverzitás” szó megalkotója és a biodiverzitás fogalmának és fontosságának legismertebb hirdetője ugyanakkor az evolúció egyik legjobb szószólója, Edward O. Wilson. Mit számít, hogy az állatvédelem talán legismertebb harcosa és filozófusa, Peter Singer, pontosan a darwini látásmódra alapozva érvel a “morális kör” Homo sapiens-en túli kiterjesztése mellett.

Kardos Gábor már-már zsigeri gyűlölete a mai tudomány iránt azonban nem csupán a háziszárnyasok és a világ súlyos helyzete fölötti aggodalomban gyökerezik. Második írása végén ugyanis kibújik a szög a zsákból, és megtudhatjuk, hogy a legnagyobb baj nem is az, hogy az evolúciót nem szabadna evolúciónak nevezni, hanem az, hogy

“hova tették tudós barátaink a majom és az ember istenadta lelkét? Mit tettek minden élők közös lelkével? Még a majmoktól is elvették és ezzel csináltak ennyire majmot belőlünk – illetve leginkább magukból.”

Nos, a válasz egyszerű: tudós barátaink pontosan oda tették a “majom és az ember istenadta lelkét”, ahova tartozik. A könyvespolc ‘teológia’, vagy – rossszabbik esetben – ‘olcsó filozófálgatás’ címkéjű polcára. Mielőtt K.G. megírja következő kirohanását az evolúció ellen, a biodiverzitás és a “minden élők közös lelkének” védelmében, nem ártana, ha ő is jobban szétválogatná könyveit, fogalmait és gondolatait egyaránt.

P.S. Itt olvasható Kardos Gábor harmadik hozzászólása, a fenti szöveggel párhuzamosítva. (folyt. köv.)

Ismét nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzek a Hét friss számából, melyben a fétisizmusról olvashatunk egy kis posztmodern – pszichoanalitikus összeállítást. Íme egy kiemelkedő szövegrészlet, “A pornográf képiség fétis jellege” címü írásból:

Természetesen ez a felosztás aligha tekinthető biológiai determinizmusnak, jóval inkább a férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus megnyilvánulásáról van szó.
A hiányzó női fétis fontos elméleti súllyal bír annak kérdésében, hogy pornográfia mennyire tartható férfiközpontú jelölési rendszernek. A feministák széles köre osztozik abban a nézetben, hogy a pornó a „men power”-t juttatja érvényre a nő szexuális tárggyá való lealacsonyításában. A pornográfiát a nők szexuális szabadsághoz és az egyenrangúsághoz vezető királyi útnak tartó renegát feministáktól a nők kulturálisan erőltetett szemérmességét hangsúlyozó kutatókig terjedő ellentábor ezzel szemben tagadja, hogy a pornográf képiség csak a férfiak által és a férfiak örömére létrehozott nyelvi játék volna. Azt gondolom, hogy ennek bizonyításához meg kellene találnunk a freudi fétisfogalom női párját, annak a bizonyítékául, hogy létezik női pornográfia, női jelölés. Amíg ez nincs, el kell fogadnunk Lacan tételét, hogy a szimbolikus rendbe való belépés és ezzel együtt a jelölés biztosítéka a fallosz egyedül, s a pornográf képiség igenis maszkulin jelenség, amelyet még a férfi távollétében is a fallosz ural a fétis képviseletében.

“A férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus”? What the f%/!+” is that? Ilyeneket olvasván néha kezdek gondolkodni, hogy nem valamiféle cselről van-e szó. Hogyan lehet pl. a fenti elmélkedést megkülönböztetni egy olyantól, melyet a számítógép generált? Az a gyanúm, ha a számítógépeket a posztmodern szerzőkkel mérnék össze, akkor zsebredugott kézzel tennék le a Turing-tesztet.

[Egy újabb archiválási akció — ez a cikk a kolozsvári Szabadság 2002 október 22-i számában jelent meg.]

Balogh Béla A végsô valóság címû könyvének kapcsán megjelent írásom (Szabadság, 2002 szeptember 10 és 11) után dr. Váradi G. János fejtette ki véleményét a vallások, “más szellemi irányzatok” és a tudomány kapcsolatáról (Szabadság, 2002 október 10). Ugyancsak ô figyelmeztetett, hogy “ha valaki egy könyvet nem olvas el, akkor ne próbáljon véleményt írni róla csak a mások elbírálása alapján”.

A szóbanforgó cikkben Balogh Béla a Szabadságban megjelent kijelentéseire (a legfrissebb írás a Szabadság szeptember 4-i számában olvasható) reagáltam. Véleményemet nem “mások elbírálása alapján” vetettem papírra. Azt is kétlem, hogy minden könyvet muszáj végigolvasni ahhoz, hogy véleményt alkossunk róla. Nem szükséges végigszenvednem egy Vadim Tudor-kötetet ahhoz, hogy kijelenthessem: valószínûleg csapnivaló. Balogh Bélának a Szabadságban megjelent, a mai tudomány állására fittyet hányó, de ugyanakkor a tudomány köntösében tetszelegni akaró abszurd kijelentései minimálisra csökkentik annak valószínûségét, hogy könyve számomra értékes és érdekes legyen.

Dr. Váradi G. János cikkének címe azt sugallja, hogy fogalmaim és felfogásaim homályosak. Az ô sokkal világosabb felfogása és fogalmai szerint a tudomány “az úgynevezett anyagi világ tanulmányozásával” foglalkozik, míg a vallás és a “spirituális irányzatok” az emberi élet értékével és céljával, a “halálon túli létezéssel”, a “szellemvilággal”, “más dimenziók létezésének lehetôségével”, az “ember szellemi fejlôdésével”, valamint az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem megismerésével” törôdnek. Szerintem az emberi élet értékével és céljával a filozófia is foglalkozik, a más dimenziók kérdése elsôsorban a fizikusokra tartozik, és az emberi szellem fejlôdéséhez — ha van ilyen — a pszichológiának is van némi hozzászólása. Azt is megtudhatjuk, hogy mindent és mindenkit az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem” hozott létre és mozgat. Ez a kijelentés teremtésmítosznak nem túl érdekes, fizikának vagy biológiának pedig nonszensz.

Abban egyetértek, hogy érzékszerveink nem csalhatatlanok. A tudomány pontosan abban különbözik a többi megismerési módszertôl, hogy megpróbálja kiküszöbölni ezt a szubjektivizmust és mérôeszközökkel helyettesíti az érzékszerveket; a kétkedés nélküli hit és megkérdôjelezhetetlen autoritások helyett szigorú logikával meg adatokkal támaszt alá minden elmélkedést. Ezzel szemben a vallások és a “szellemi irányzatok” a szubjektív élményre helyezik a hangsúlyt. Nincs szükség szigorú logikára, adatokra, bizonyítékokra, ellenôrizhetôségre. Ezzel nincs is semmi baj, ha tudatosul bennünk a különbség a két módszer és a kétféle “valóság” között. A Nap és Föld példájánál maradva: Kopernikusz, és ôt követôen Kepler, Galileo meg Newton a tudományos módszert használva tisztázták, hogy a Föld és a többi bolygó hogyan kering a Nap körül. Kétlem, hogy eljutottak volna e felismerésig, ha “spirituálisabb” módszereket választanak. Mint ahogy azt is kétlem, hogy a rák vagy AIDS elleni harcot a kézrátétellel gyógyító spirituális “szakértôknek” vagy a vizeletkúrával kísérletezô természetgyógyászoknak köszönhetôen fogjuk megnyerni.

Ennek ellenére egyértelmû, hogy a tudományos módszer és gondolkodás használata nélkül is lehet maradandót, értékeset és érdekeset alkotni — gondolok itt elsôsorban a mûvészetekre és a filozófiára. A baj ott kezdôdik, mikor valaki megpróbálja elmosni a kétféle módszer közötti különbséget, és rangot meg hitelességet akar szerezni a szubjektív és a tudományos módszert semmibevevô elmélkedéseknek azáltal, hogy azokat tudománynak és kutatásnak nevezi. Az ilyen áltudományok (angol ’pseudoscience’) terjeszkedését elôsegíti a tudományos módszer ismeretének szinte teljes hiánya az egyetemeken és laboratóriumokon kívül. A tudományokban kevésbé jártas embernek egyre nehezebb különbséget tenni értékes és értéktelen, valódi és áltudomány között. Az Amerikai Egyesült Államok 290 millió lakosának több mint 50%-a hiszi, hogy az embert Isten teremtette valamikor az utóbbi 10 000 év folyamán, annak ellenére, hogy ugyanez az ország büszkélkedhet a legjobb tudományos mûhelyekkel és teljesítményekkel. Hosszú távon nem vezethet sok jóra, ha ilyen óriási szakadék keletkezik azok között, akik génekkel és atomokkal játszadoznak a laborokban, és azok között, akiket a mindennapi életben egyre erôsebben érintenek a felfedezések és eredmények. E szakadékot csak növelhetik az olyan könyvek, írások vagy iskolák, amelyek azt tanítják, hogy a Föld 10 000 éves, hogy az evolúció nem mûködhet, vagy hogy a krokodil csakis valamilyen tervezômunka eredménye lehet, mivel nagyon komplex és nem “evoluált” egy cseppet sem az utóbbi idôben. A sort hosszan folytathatnám, az ehhez hasonló nonszensszel elôhozakodó “kutatók” száma egyre növekszik, és a határ, úgy tûnik, a csillagos ég. Minden jóindulat és építô szándék ellenére sem hiszem, hogy az ilyen elmélkedések és könyvek értékesek és érdekesek lennének.

De lám, ismét abba a hibába estem, hogy véleményt mondok könyvekrôl, anélkül, hogy elolvastam volna ôket.