A főemlősök többsége – a magányos orángutánokkal ellentétben – szociális lényekként töltik életük nagy részét. Ez érvényes a csimpánzokra, a gorillákra és a páviánokra egyaránt: gyerekkorukat a szűk családnál jóval nagyobb csoportban töltik, nagybácsikkal és unokatestvérekkel, a nagybácsik unokatestvéreivel, az unokatestvérek nagynénjeivel, és így tovább. A páviánok esetében egy kis falura való törzzsé növi magát a társaság, amelyikben néha a 250-et is elérheti a rokonok és szomszédok száma. Sok pávián és szociális főemlős életében azonban eljön az az idő, amikor a nagyon családias és otthonos környezetet és társaságot ott kell hagyni, és a folyó túlsó oldalán, vagy a fennsík másik sarkában tanyázó bandába kell beilleszkedni meg szerencsét próbálni. Hogy az ifjú pávián arra gondolva úszik-e át a folyón, hogy a túlsó oldalon jobb az élet, finomabbak a gyökerek, vagy formásabbak a nőstények, azt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a főemlősök világában mindennapi traumának számít ez: egy kamasz fogja magát, és otthagyja anyját-apját, gyerekkori havereit, és reszketve, de mindenre elszántan nekivág az ismeretlennek.

Ha ez a szöveg a Homo sapiens nevű főemlősről hangzana el, hajlamosak lennénk valamilyen szociológiai magyarázatot találni a jelenségre. A Homo sapiens-nél kevésbé egocentrikus majmok esetében azonban nyílvánvaló, hogy a fiatal és nyughatatlan egyedek távozása mögött egyszerű genetikai és evolúciós logika van. Ha ugyanis a kis páviánok mindannyian következetesen ragaszkodnának az édes anyaföldhöz és a falubeliekhez, akkor a páviánközösség előbb-utóbb azt tapasztalná, hogy egyre több csemetének van több vagy kevesebb ujja meg füle, mint amennyi illik és ildomos hogy legyen. Genetikai szempontból ugyanis túl nagy különbségek lehetetlenné teszik a normális utód-termelést, de az sem jó, ha túl nagy a hasonlóság a hím-pávián és szíve választottja között. Ha semmiféle cserebere nem létezne a különböző főemlős csoportok között, akkor nagyon hamar annyira lecsökkene a genetikai változatosság egy-egy csoporton belül, hogy az semmi jóra nem vezetne. A megoldás egyszerű: a fiatal egyedek egy részét – általában vagy a hímek, vagy a nőstények többségét – egy adott ponton elfogja a mehetnék, és el is megy. A csimpánzoknál és a gorilláknál a nőstények a vállalkozóbb kedvűek, a páviánoknál azonban – talán azért, hogy legyen, amin a primatológusok vitatkozzanak – a hímek vágnak neki az ismeretlen világnak.

Kiderül tehát, hogy a főemlősök többi képviselőivel nemcsak az átlag-állaton-felüli intelligencia meg a többi ujjal szembeszegezhető hüvelykujj köt össze bennünket, hanem az a időzített indulat is, amelyik, sokszor szembeszállva azzal, amit a józan ész és a kényelem diktál, elkapja a fiatalabb nemzedék nyughatatlanabb részét, és arra ösztökéli, hogy hagyjanak csapot-papot, tradíciót és otthont, hagyják a jól ismert patak ívóvizét és a csíki sört, és kipróbáljanak valami mást. A szapienszek esetén, persze, millió kulturális, szociális és gazdasági oldala is van a dolognak, de érdemes és érdekes néha arra gondolni, hogy valahol mélyen a páviánokkal közös gének és neurotranszmitterek lehetnek felelősek az ilyen hajlamainkért.

ps. Ezt a szöveget részben Robert Sapolsky “The Young and the Reckless” című írása ihlette, amelyik a “The trouble with testosterone” kötetben jelent meg (75-90 oldal).

Ez a címe Bill Bryson könyvének, melyet nem olyan rég fordítottak magyarra. Az eredeti angol cím: “A short history of nearly everything“, alulírott ezt olvasta, és ezennel jelenti, hogy jó vót. Bryson az egyik legolvasmányosabb és szellemesebb író, akit valaha is olvastam. Ráadásul nem nyomja a szöveget fölöslegesen, és a “Short history” egyike a legjobb tudománynépszerűsítő könyveknek. Még Richard Dawkins is tanulhatna Bryson-tól, legalábbis ami a humorérzéket illeti.

Persze Bill Bryson elsősorban nem tudománynépszerűsítő szövegeiről, hanem útirajzairól híres; a londoni repülőtér könyvesstandjai tele vannak a könyveivel. És nem véletlenül. A múltkor Dél-Afrikába repültem Londonon keresztül, és megvettem a “The Lost Continent” című kötetét. Már az első oldalon elfogott a röhögés, és később több passzusnál folytak a könnyeim a nevetéstől. Ha autentikus képet akarsz kapni a mai Amerikáról, ez az egyik könyv, amit érdemes elolvasni. Itt van például a K-Mart (egy üzletlánc, amelyik 2003-ban csődbe jutott) tökéletes leírása:

Afterwards, to round off a perfect evening, I clambered over to a nearby K-Mart and had a look around. K-Marts are a chain of discount stores and they are really depressing places. You could take Mother Theresa to K-Mart and she would get depressed. It’s not that there’s anything wrong with the K-Marts themselves, it’s the customers. K-Marts are always full of the sort of people who would give their children names that rhyme: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Every woman there has at least four children and they all look as if they had been fathered by a different man. The woman always weighs 250 pounds. She is always walloping a child and bawling, ‘If you don’t behave, Ronnie, I’m not gonna bring you back here no more!’ As if Ronnie could give a toss about never going to a K-Mart again. It’s the place you would go if you wanted to buy a stereo system for under 35$ and didn’t care if it sounded like the band was playing in a mailbox under water in a distant lake. If you go shopping at K-Mart you know that you’ve touched bottom. My dad liked K-Marts.

Az angolul nem tudó olvasók kedvéért, itt egy gyors magyarítás is:

Később, hogy méltóképpen fejezzem be a tökéletes estét, átballagtam egy közeli K-Martba, és nézelődtem egy keveset. A K-Mart egy nagy üzlethálózat, és minden K-Mart üzlet nagyon egy elszomorító hely. Ha Teréz anyát elvinnéd egy K-Mart-ba, őt is elfogná a depresszió. Nem mintha valami baj lenne magával az üzlettel; a baj a vásárlókkal van. Egy K-Mart mindig tele van olyan emberekkel, akik a gyerekeiknek rímelő neveket adnak: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Minden nőnek legalább négy gyereke van, és azok mind úgy néznek ki, mintha valaki más lenne az apjuk. A nő mindig 130 kilós. És mindig valamelyik gyerekét csapkodja éppen, és azt kiabálja, hogy ‘Ha nem viseled magad, Ronnie, többet soha nem hozlak a K-Martba!’. Mintha Ronnienak nagyon fájna, ha többet soha nem tér vissza a K-Mart-ba. Ez az a hely, ahova akkor mész, hogyha akarsz venni egy CD-lejátszót 35 dollárnál olcsóbban, és nem zavar, hogy a zene úgy szól belőle, mintha a zenekar egy vízalatti postaládában játszana, egy távoli tóban. Ha a K-Mart-ba mész, tudod, hogy nagyon mélyre süllyedtél. Apám szerette a K-Mart-ot.