A day in a delta’s life

I did some hiking recently in the Canadian Rockies. There is some stunning mountain scenery over there, with glaciers, lakes of out-of-this-world colors, icecap-covered humongous peaks, abundant wildlife, and so on. But some of the most exciting finds for a sedimentologist/geologist like myself must be the beautifully developed deltas that enter the glacial lakes. ‘Enter’ is actually an euphemism here, because the rivers are slowly, but surely filling with sediment these magnificent bodies of water, and it is only a matter of a few hundred or thousand years before most of the average size lakes become relatively uninteresting flatlands.

The delta at the updip end of the well-known (and somewhat overrated) Lake Louise is one of these lacustrine deltas. However, the one that really caught my attention is feeding into Peyto Lake. We got to the Peyto Lake overview area relatively early in the morning, when there was no wind, and the lake’s turquoise surface was perfectly smooth. Stunning view from high above, but most of my excitement evaporated (<– euphemism) when a busload of noisy (<– euphemism) tourists arrived and the viewing area suddenly felt like a Houston shopping mall on a weekend (<– exaggeration). So we started our descent toward the lake, on the trail that ultimately, if you are brave enough and rough enough (we were neither of these, but that is a different story), leads to Caldron Lake, above Peyto Glacier.

After only a couple of hundreds of meters, the population density dropped to zero, and my excitement not only went back to its previous levels, but exponentially grew as the lakehead delta started to take shape beyond the trees below us. You could see very well the active distributary channels sending slightly muddy or silty plumes into the lake. Because it was relatively cold, the glacier up in the valley was not melting too fast, and the discharge was small, so the plumes themselves seemed nice, but were barely noticeable.

This has changed during the day: as temperatures rose, the river that enters the lake became larger and larger, and by the time we got back to the lakehead delta in the afternoon, the plumes became much larger and much more evident.

The discharge of the river coming from the Peyto Glacier increases during the day and sends larger plumes into the lake in the afternoon


What is even more interesting is the fact that these plumes terminate relatively abruptly and it is very likely that they form density underflows in the lake. In other words, the sediment-rich water descends toward the lake bottom and flows down the slope as an underwater extension of the river, until it reaches the deepest parts of the lake. That is where it slows down and lets all of the sediment settle out, probably forming a graded layer, similar to the graded turbidites well known from marine sediments and rocks.

Such underflows often form in lakes when the sediment concentration in the river entering the lake is relatively high. In addition to the sediment concentration, the density excess can be enhanced by lower temperatures of the river. However, if the river is entering a sea or the ocean, it is much more difficult to form such underflows (that are often called hyperpycnal flows — just to make it a bit more confusing 🙂 ), because seawater has a lot of salt in it and therefore is denser than the river’s water. In this case, the sediment concentration of the river must be much higher to overcome the density of the seawater.

River, minibasin, delta, lake


As you walk up from the lakeshore toward the apex of the delta (which, by the way, has a classic triangular textbook delta shape), the size of the clasts on the delta’s surface slowly increases (statistically speaking). Further up, the valley gets narrow and then widens up again, giving place to a small minibasin. This minibasin probably was a lake some time ago, a lake that was completely filled.

The river is a Serious River


Where the delta meets the lake, you can easily get close to the distributary channels and their termination points. The coarser sediment tends to be deposited here from the flow, because the flow expands as it enters the lake and its velocity drops. Lower velocity means (1) lower shear stress at the bottom, and therefore fewer grains carried along the bottom, and (2) lower turbulence in the water column, which translates to less sediment carried in suspension. The enhanced deposition right in front of the channel mouth gives rise to a so-called distributary mouth bar, that tends to split the flow into two branches. With time, the mouth bar becomes an island, and the channel splits into two lower-order and simultaneously active distributary channels.

One of the distributary channels, with a nice mouth bar that splits the flow into two

It turns out, of course, that I am not the first to note how superb this little sedimentary system is — there are a number of studies that looked at the density underflows of Peyto Lake. This article tells us that Peyto Lake has a 7 m high sill in the middle, which splits the lake into two subbasins. Underflows (or turbidity currents) fill with sediment-rich water the updip subbasin to the spillpoint, and then the underflow spills over into the other subbasin. As far as I know, this is the only documented example of a truly ponded turbidity current. It has also been calculated that 61% of the sediment deposited in the lake comes from the underflows (most of the rest of the deposition is due to delta progradation).

Detailed view of the sediment-rich distributary mouths and their plumes


The sad news is that, with sedimentation rates similar to those observed today, Peyto Lake will be completely filled within less than 600 years. You should go and witness this jawdropping place before that happens.

* * *

PS: As Brian points out, the Peyto delta is remarkably similar to some of the experimental deltas generated at St. Anthony Falls Laboratory. See for example the image above — it is *not* a lake in the Canadian Rockies!

Al Gore, Babeş, Bolyai

Olvasom, hogy a Babeş-Bolyai Egyetem Al Gore-nak is díszdoktori címet akar adni a 2007-2008-as tanévben. Méltányolandó, Al Gore ugyanis azon kevés politikusok közé tartozik, akik valamennyire komolyan veszik a tudományt, és egész jól közvetítik is azt. A képmutatás gyanújának elkerülése végett azonban Alma Mater-em vezetősége azért is tehetne valamit, hogy saját tanárai és kutatói legalább egy szikrányi szakmai háttérrel és tisztességgel képviseljék az Egyetemet.

Történt ugyanis, hogy egy néhány hónappal ezelőtt kolozsvári klimatológusok körbeülték a kerekasztalt, és megbeszélték, hogy a globális felemelegedést tulajdonképpen nem az emberi tevékenység okozza, és hogy “az utóbbi 30 évben történt meteorológiai változások nem olyan súlyosak mint amilyennek az ökologisták meg a politikusok egy része azt próbálja feltüntetni”. Magyarán, az IPCC félrebeszél, Al Gore félrebeszél, a klimatológusok döntő töbsége félrebeszél, de mi, kolozsvári szakértők, mi tudjuk pontosan, hogy miről is van szó.

Persze, mindenkinek joga van, hogy elmondja a véleményét, no problem. De. Ahhoz, hogy valaki fittyet hányhasson az egész tudományos status quo-ra, anélkül, hogy felkeltse a sarlatánság gyanúját, ahhoz először bizonyítania kellene, hogy képes nemzetközi szintű tudományos kutatást folytatni és annak eredményeit közölni, elfogadtatni másokkal. Miután ezt megtette, utána kezdhet a forradalmibb kinyilatkoztatásoknak. A kolozsvári klimatológusok enyhén szólva fordított sorrendben csinálják a dolgokat.

De azért Al Gore-nak díszdoktori címet adnának. Tudom, nem ők, hanem az egyetem vezetősége. De akkor is: a helyes sorrend az lenne, hogy először valamilyen minőségi követelményeket támasztani a saját alkalmazottakkal és publikációkkal szemben, és azután tüntetni azzal, hogy milyen nagy környezettudósok meg harcosok vagyunk.

Valakinek le kellene fordítania ezt, a Babeş-Bolyai Egyetem Környezettudományi Fakultásának hivatalos és állítólag tudományos lapjában megjelent cikket, és elküldenie azt Al Gore-nak:

“Kedves Al, ilyen szintű a környezettudomány azon az egyetemen, amelyik díszdoktori címet akar adni neked, azaz téged akar reklámcélokra felhasznáni. Szégyen reád, hogyha elfogadod.”

Miért hagyják el a páviánok a szülőföldjüket?

A főemlősök többsége – a magányos orángutánokkal ellentétben – szociális lényekként töltik életük nagy részét. Ez érvényes a csimpánzokra, a gorillákra és a páviánokra egyaránt: gyerekkorukat a szűk családnál jóval nagyobb csoportban töltik, nagybácsikkal és unokatestvérekkel, a nagybácsik unokatestvéreivel, az unokatestvérek nagynénjeivel, és így tovább. A páviánok esetében egy kis falura való törzzsé növi magát a társaság, amelyikben néha a 250-et is elérheti a rokonok és szomszédok száma. Sok pávián és szociális főemlős életében azonban eljön az az idő, amikor a nagyon családias és otthonos környezetet és társaságot ott kell hagyni, és a folyó túlsó oldalán, vagy a fennsík másik sarkában tanyázó bandába kell beilleszkedni meg szerencsét próbálni. Hogy az ifjú pávián arra gondolva úszik-e át a folyón, hogy a túlsó oldalon jobb az élet, finomabbak a gyökerek, vagy formásabbak a nőstények, azt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a főemlősök világában mindennapi traumának számít ez: egy kamasz fogja magát, és otthagyja anyját-apját, gyerekkori havereit, és reszketve, de mindenre elszántan nekivág az ismeretlennek.

Ha ez a szöveg a Homo sapiens nevű főemlősről hangzana el, hajlamosak lennénk valamilyen szociológiai magyarázatot találni a jelenségre. A Homo sapiens-nél kevésbé egocentrikus majmok esetében azonban nyílvánvaló, hogy a fiatal és nyughatatlan egyedek távozása mögött egyszerű genetikai és evolúciós logika van. Ha ugyanis a kis páviánok mindannyian következetesen ragaszkodnának az édes anyaföldhöz és a falubeliekhez, akkor a páviánközösség előbb-utóbb azt tapasztalná, hogy egyre több csemetének van több vagy kevesebb ujja meg füle, mint amennyi illik és ildomos hogy legyen. Genetikai szempontból ugyanis túl nagy különbségek lehetetlenné teszik a normális utód-termelést, de az sem jó, ha túl nagy a hasonlóság a hím-pávián és szíve választottja között. Ha semmiféle cserebere nem létezne a különböző főemlős csoportok között, akkor nagyon hamar annyira lecsökkene a genetikai változatosság egy-egy csoporton belül, hogy az semmi jóra nem vezetne. A megoldás egyszerű: a fiatal egyedek egy részét – általában vagy a hímek, vagy a nőstények többségét – egy adott ponton elfogja a mehetnék, és el is megy. A csimpánzoknál és a gorilláknál a nőstények a vállalkozóbb kedvűek, a páviánoknál azonban – talán azért, hogy legyen, amin a primatológusok vitatkozzanak – a hímek vágnak neki az ismeretlen világnak.

Kiderül tehát, hogy a főemlősök többi képviselőivel nemcsak az átlag-állaton-felüli intelligencia meg a többi ujjal szembeszegezhető hüvelykujj köt össze bennünket, hanem az a időzített indulat is, amelyik, sokszor szembeszállva azzal, amit a józan ész és a kényelem diktál, elkapja a fiatalabb nemzedék nyughatatlanabb részét, és arra ösztökéli, hogy hagyjanak csapot-papot, tradíciót és otthont, hagyják a jól ismert patak ívóvizét és a csíki sört, és kipróbáljanak valami mást. A szapienszek esetén, persze, millió kulturális, szociális és gazdasági oldala is van a dolognak, de érdemes és érdekes néha arra gondolni, hogy valahol mélyen a páviánokkal közös gének és neurotranszmitterek lehetnek felelősek az ilyen hajlamainkért.

ps. Ezt a szöveget részben Robert Sapolsky “The Young and the Reckless” című írása ihlette, amelyik a “The trouble with testosterone” kötetben jelent meg (75-90 oldal).

A Tarkői Homokkő a Sedimentology borítóján

Az agusztusi Sedimentology borítóján látható fotó a Bodza völgyében készült, még akkoriban, amikor alulírott arrafele méricskélte a homokköveket. Mint sok zöldfülű doktorandusz, nem igazán tudtam akkor, hogy mire is lesz majd jó a sok rétegtani szelvény, de utólag találtam a válaszra kérdést, és most fordított sorrendben a kérdés és a válasz is benne vannak ugyanabban a Sedimentology számban.

Ha valakit esetleg érdekel — a cikk lényege az, hogy a bodza-völgyi rétegvastagságokat legjobban a lognormális eloszlással lehet jellemezni, annak ellenére, hogy egyesek szerint a hatványfüggvény-eloszlás (vagy fraktáleloszlás) a domináns a turbiditeknél. A fraktáleloszlás valóban izgalmas, de csak akkor, ha van rá jó bizonyíték — de sok esetben a bizonyíték hiányzik, és egy egyszerű log-log grafikon alapján egyesek hajlamosak fraktálnak nyílvánítani mindent.

A Tarkői Homokkő – és az olaszországi Marnoso-Arenacea Formáció – esetén világosan kimutatható, hogy a lognormális eloszlás jellemzi a vastagon és a vékonyan rétegzett turbiditeket egyaránt. És nem csak a statisztikai elemzés mutatja ezt, hanem valahogy filozofálgató szinten is szimpatikusabb nekem ez a “megoldás”, mint akár a fraktáleloszlás, akár az exponenciális eloszlás, még akkor is, ha ez utóbbiak izgalmas spekulálgatásokra adnak okot, skála-független fizikáról, Poisson folyamatokról, meg önszerveződő kritikalitásról (angol “self-organized criticality”).

Na, ez kezd nagyon posztmodernül hangzani, úgyhogy jobb, ha abbahagyom.

Van-e olyan jó a romániai egyetemi oktatás, mint a nyugat-európai? II

Visszatérve még röviden erre a témára: úgy látszik, a romániai egyetemi oktatók 70%-a pontosan az ellenkezőjét hiszi annak, amit egy frissen közzétett jelentés állít. A jelentést egy elnöki bizottság állította össze, a volt tanügyminiszterrel, Mircea Micleával az élen. Jórészt olyanok vannak a bizottságban, akik jól ismerik a nyugati és a hazai helyzetet egyaránt; többen az Ad Astra tagjai. Szerintem nem árt komolyan venni, amit mondanak.

És ezt mondják többek között:

În învățământul superior şi în cercetare, câteva insule de excelență sunt scufundate într-o mare de mediocritate. Niciuna dintre universitățile noastre nu se află în topul celor 500 de universități din lume conform clasamentului Shanghai şi chiar cele mai performante dintre ele ar trebui să-şi sporească producția ştiințifică de 7-8 ori ca să aspire la un astfel de statut. Dacă raportăm numărul de articole ştiințifice la populație, atunci performanța ştiințifică a României este de 11 ori mai mică decât media țărilor OECD, de 5 ori mai mică decât a Ungariei şi de 2 ori mai mică decât a Bulgariei. Indicele compozit de inovare al României a fost în 2006 de 2 ori mai mic decât al Bulgariei, de 3 ori mai mic decât al Ungariei şi de 5 ori mai mic decât media UE şi are cea mai importantă tendință de scădere dintre toate țările luate în considerare.

A jelentés itt tölthető le.

Van-e olyan jó a romániai egyetemi oktatás, mint a nyugat-európai?

A válasz, persze, egyértelmű és egyszerű: a romániai egyetemi oktatás és tudományos kutatás, általában véve, messze lemarad a nyugat-európai szinttől. Sok szempontból még a kelet-európai szinttől is, lásd Liviu Giosan és Tudor Oprea írását az Ad Astra-ban.

Ez nem nagy újdonság. Az azonban érdekes, hogy a romániai egyetemi oktatók 70%-a szerint, semmi minőségi különbség nincs a romániai felsőoktatási intézmények és a nyugat-európaiak között. Ezt a Soros Alapítvány egy új felméréséből tudhatjuk meg.

Gondolom, jobbanmondva fogadni mernék, hogy ez ugyanaz a 70%, amelyik (1) életében nem töltött egyszerre egy néhány napnál többet egy nyugati felsőoktatási intézményben; (2) nem igazán tudja, hogy mi az az ISI és mi az az “impact factor”. Vagy ha igen, akkor nem akar hallani róla.

Mennyire kell eltájolódottnak és beképzeltnek lennie valakinek ahhoz, hogy azt higgye, a Bukaresti Egyetem pont olyan jó, mint mondjuk a Cambridge University? És hogy a Iaşi-i Egyetem kiadványainak olyan súlyuk van, mint mondjuk, kapásból, a Oxford University Press-nek?

Nagyon.

Majdnem minden rövid története

Ez a címe Bill Bryson könyvének, melyet nem olyan rég fordítottak magyarra. Az eredeti angol cím: “A short history of nearly everything“, alulírott ezt olvasta, és ezennel jelenti, hogy jó vót. Bryson az egyik legolvasmányosabb és szellemesebb író, akit valaha is olvastam. Ráadásul nem nyomja a szöveget fölöslegesen, és a “Short history” egyike a legjobb tudománynépszerűsítő könyveknek. Még Richard Dawkins is tanulhatna Bryson-tól, legalábbis ami a humorérzéket illeti.

Persze Bill Bryson elsősorban nem tudománynépszerűsítő szövegeiről, hanem útirajzairól híres; a londoni repülőtér könyvesstandjai tele vannak a könyveivel. És nem véletlenül. A múltkor Dél-Afrikába repültem Londonon keresztül, és megvettem a “The Lost Continent” című kötetét. Már az első oldalon elfogott a röhögés, és később több passzusnál folytak a könnyeim a nevetéstől. Ha autentikus képet akarsz kapni a mai Amerikáról, ez az egyik könyv, amit érdemes elolvasni. Itt van például a K-Mart (egy üzletlánc, amelyik 2003-ban csődbe jutott) tökéletes leírása:

Afterwards, to round off a perfect evening, I clambered over to a nearby K-Mart and had a look around. K-Marts are a chain of discount stores and they are really depressing places. You could take Mother Theresa to K-Mart and she would get depressed. It’s not that there’s anything wrong with the K-Marts themselves, it’s the customers. K-Marts are always full of the sort of people who would give their children names that rhyme: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Every woman there has at least four children and they all look as if they had been fathered by a different man. The woman always weighs 250 pounds. She is always walloping a child and bawling, ‘If you don’t behave, Ronnie, I’m not gonna bring you back here no more!’ As if Ronnie could give a toss about never going to a K-Mart again. It’s the place you would go if you wanted to buy a stereo system for under 35$ and didn’t care if it sounded like the band was playing in a mailbox under water in a distant lake. If you go shopping at K-Mart you know that you’ve touched bottom. My dad liked K-Marts.

Az angolul nem tudó olvasók kedvéért, itt egy gyors magyarítás is:

Később, hogy méltóképpen fejezzem be a tökéletes estét, átballagtam egy közeli K-Martba, és nézelődtem egy keveset. A K-Mart egy nagy üzlethálózat, és minden K-Mart üzlet nagyon egy elszomorító hely. Ha Teréz anyát elvinnéd egy K-Mart-ba, őt is elfogná a depresszió. Nem mintha valami baj lenne magával az üzlettel; a baj a vásárlókkal van. Egy K-Mart mindig tele van olyan emberekkel, akik a gyerekeiknek rímelő neveket adnak: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Minden nőnek legalább négy gyereke van, és azok mind úgy néznek ki, mintha valaki más lenne az apjuk. A nő mindig 130 kilós. És mindig valamelyik gyerekét csapkodja éppen, és azt kiabálja, hogy ‘Ha nem viseled magad, Ronnie, többet soha nem hozlak a K-Martba!’. Mintha Ronnienak nagyon fájna, ha többet soha nem tér vissza a K-Mart-ba. Ez az a hely, ahova akkor mész, hogyha akarsz venni egy CD-lejátszót 35 dollárnál olcsóbban, és nem zavar, hogy a zene úgy szól belőle, mintha a zenekar egy vízalatti postaládában játszana, egy távoli tóban. Ha a K-Mart-ba mész, tudod, hogy nagyon mélyre süllyedtél. Apám szerette a K-Mart-ot.

If you talk about power laws, read this paper:

A. Clauset, C. R. Shalizi and M. E. J. Newman, “Power-law distributions in empirical data”, arxiv:0706.1062. Let me just repeat three key points that Shalizi summarizes on his blog:

Lots of distributions give you straight-ish lines on a log-log plot. True, a Gaussian or a Poisson won’t, but lots of other things will. Don’t even begin to talk to me about log-log plots which you claim are “piecewise linear”.

And:

Abusing linear regression makes the baby Gauss cry. Fitting a line to your log-log plot by least squares is a bad idea. It generally doesn’t even give you a probability distribution, and even if your data do follow a power-law distribution, it gives you a bad estimate of the parameters. You cannot use the error estimates your regression software gives you, because those formulas incorporate assumptions which directly contradict the idea that you are seeing samples from a power law. And no, you cannot claim that because the line “explains” a lot of the variance that you must have a power law, because you can get a very high R^2 from other distributions (that test has no “power”). And this is without getting into the errors caused by trying to fit a line to binned histograms.

It’s true that fitting lines on log-log graphs is what Pareto did back in the day when he started this whole power-law business, but “the day” was the 1890s. There’s a time and a place for being old school; this isn’t it.

In addition,

Use a goodness-of-fit test to check goodness of fit. In particular, if you’re looking at the goodness of fit of a distribution, use a statistic meant for distributions, not one for regression curves. This means forgetting about R^2, the fraction of variance accounted for by the curve, and using the Kolmogorov-Smirnov statistic, the maximum discrepancy between the empirical distribution and the theoretical one. If you’ve got the right theoretical distribution, KS statistic will converge to zero as you get more data (that’s the Glivenko-Cantelli theorem). The one hitch in this case is that you can’t use the usual tables/formulas for significance levels, because you’re estimating the parameters of the power law from the data. This is why God, in Her wisdom and mercy, gave us the bootstrap.

If the chance of getting data which fits the estimated distribution as badly as your data fits your power law is, oh, one in a thousand or less, you had better have some other, very compelling reason to think that you’re looking at a power law.

The good news is that, despite having been submitted for publication too soon to cite Clauset et al., this paper is largely following the advice above and is trying to convey the message to sedimentary geologists (hopefully others will look at it as well) that straightish-looking lines on log-log plots with a large R squared are not enough evidence for power-law behavior.

Related previous posts:
The fractal nature of Einstein’s and Darwin’s letter writing
My talk on bed thicknesses and power laws
On cumulative probability curves
Power laws and log-log plots II.
Power laws and log-log plots I.

Environment & Regress

A kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemnek van egy tudományos lapja, az a címe, hogy Environment & Progress. A néhány éve létrehozott Környezettudományi Kar szerkeszti és adja ki. [Ez egy külön bejegyzésre érdemes, de: a BBTE a világon valószínűleg az egyedüli egyetem, ahol a földtudományokkal nem egy, hanem három karon belül foglalkoznak: a Biológia-Geológián, a Földrajz Karon, és a Környezettudományi Karon. Külön biológia kar nem létezik. Ilyen ez, hogy ha személyes érdekek és ellentétek vezérlik egy egyetem szerkezetét, és nem a tudományok logikus rendszere.]

Szóval. Az Environment & Progress sajnos nem olvasható az interneten, ellentétben pélául a geológusok által szerkesztett Studia UBB geológia-lappal, amelyik, bár távol áll még egy valóban tekintélyes tudományos lap szintjétől, de néha vannak benne érdekes dolgok, és az új számok legalább könnyen hozzáférhetőek. A jelenlegi bejegyzés tárgya tehát közvetve jutott el hozzám, pontosabban Luffi Péter geológus barátom küldte el azt az Environment & Progress-ben tavaly megjelent cikket, amelyikre nem találok sem jelzőt, sem metaforát, sem hasonlatot. Ami hirtelen az ujjbegyemre jön, az túl obszcén lenne, még egy blogban is.

Titokban még mindig reménykedem, hogy a Péter által küldött PDF egy hamisítvány. Vagy hogy a cikk valóban megjelent, de nem egyéb, mint egy Alan Sokal – mintára írt cselszöveg, mellyel a ravasz szerző a szerkesztőbizottság figyelmetlenségét és/vagy szakmai inkompetenciáját akarja leleplezni.

De attól félek, hogy a szóbanforgó iromány valóban megjelent, és hogy a szerző és szerkesztő egyaránt komolyan vette és veszi. A szerzőt Grigore Albu Gral-nak hívják, a cikk címe pedig “Oparino-Darwinismul şi aritmetica energiilor înalte”. Íme egy kis ízelítő:

Din 18446744071709551616 * 18446744071709551616 = 34028336867723539515251620971078211456 primim informaţia că “chipul sub perenitate undă mută cadrul in transfluidul ridicării pe poduri, acolo aşezîndu-l pe loc de urmaş la înnemuire așa cum îl arată arta încredinţării la desul răzor ce se cheamă operator in tăria imediată a repurtării de la reperele implinirii o metareturație Mo; învlăguitor gata să răsară zicere din piatră fără opoziţie la semnele spuse zeiește în cerul anga, idee că vatra harică sub strălucire pe direcție adună încredinţările asupra seminței cunoscute punct în Dyatră”. Nu se putea o concluzie mai bună pentru ceea ce, în lume a fost gândirea lui Oparin, iar intr-un univers, to pyen aderenţă la încredinţare prin opera Oparin.

A románul nem tudó olvasókat ezennel megnyugtatom, hogy nem vesztettek semmit, ugyanis a fenti idézetnek abszolút, de abszolút semmi értelme nincs, a halandzsának egy gigászi csimborasszója, jobbanmondva everesztje ez, amelyet olvasván félő, hogy az ember nem csak fejfájást kap, de az agytörzse is gyors zsugorodásnak indul.

A kérdés csupán az, hogy mit keres egy ilyen iromány Románia egyik legtekintélyesebb egyetemének egyik hivatalos szaklapjában. Ki az a szerkesztő, aki beteszi a lapba. Hol van a peer-review rendszer szakértője, kinek ez esetben csak annyi lenne a dolga, hogy a cím elolvasása után ráírja nagy piros betűkkel a kéziratra: REJECT. Hol vannak a Környezettudományi Karon dolgozó szakik, akik remélhetőleg ennél értelmesebb és maradandóbb dolgokkal akarnak foglalkozni, és kutya kötelességük lenne, hogy megmondják a véleményük egy ilyen esetben.

A mai Romániában, ha valaki járatos a hatalom és a pályázgatások berkeiben, könnyű új “tudományos” lapokat és intézményeket létrehozni, hangzatos címekkel, de zéróhoz közelítő tartalommal. Formă fără fond, ahogy Sorin Antohi jellemezte néhány évvel ezelőtt egy kaliforniai informális összeröffenésen a hasonló kolozsvári megmozdulásokat (utólag persze Antohiról is kiderült, hogy a “fond fără formă” bajnoka).

Valódi, maradandó tudást és tudományt viszont annál nehezebb kiizzadni. Márpedig csak azt érdemes.

Az anekdota hatalma

Néhány hete egy, a Háromszékben megjelent cikk kapcsán írtam a homeopátiáról. A cikk egyrészt komoly tudományként mutatja be a homeopátiát, másrészt azt állítja, hogy a homeopátia a magfúzió energiáját használja fel gyógyításkor. Érdemes visszatérni a témára — például ebben a kommentben leírt jelenségre:

Ez a magfúziós cucc nyilvánvaló baromság, azonban gondolom itt is, mint az egyéb “alternatív” gyógymódok esetén szét kell választani a kuruzslókat a szakemberektől. A mi két éves fiunknál eddig működik a homeopátia, még a durva ekcémája esetében is, amivel a “hagyományos” orvoslás csődöt jelentett. Elég furcsa lenne egy pár hónapos vagy 1-2 éves gyerek esetében placebo hatásra hivatkozni…

Valóban valószínűtlennek tűnik, hogy egy néhány hónapos gyermekben tudatosulna, pontosan mi is történik — és emiatt a placebo hatás nem működhet. Nem tudom, melyik az a kor, amelyiktől fogva a gyerekek elég okosak ahhoz, hogy a placebo hatás működjön. Csak úgy intuitíven, minden bizonyíték nélkül, a két év nekem elég soknak tűnik, kétéves gyerekek már elég sokat értenek a körülöttük levő világból.

De tegyük fel, hogy valóban nem lehet ezt az esetet a placebo-ra fogni. Mi lehet akkor a magyarázat? Valóban azt bizonyítja-e ez, hogy a homeopátia igenis működik, ha jó szakemberek művelik?

Az “én gyerekem/ismerősöm/rokonom is meggyógyult”-jellegű érveléssel az a baj, hogy anekdotikus bizonyítéknak (angol “anecdotal evidence”) számít, nem tudományos bizonyítéknak. Az ember hajlamos arra, hogy ok-okozati összefüggést találjon ott is, ahol az nem létezik. Különösen, ha a feltételezett ok időben megelőzi a feltételezett okozatot – ez esetben a homeopátiával való kezelés a gyógyulást. Post-hoc következtetésnek hívják az ilyent; ez a hibás érveléstípusoknak egy változata. Az emberi szervezet úgy lett kitalálva (az evolúció által, persze), hogy kisebb betegségekből előbb-utóbb kigyógyuljon. Ha a betegség alatt valami kezelést kaptunk, akkor nagyon nagy a kísértés, hogy azt higgyük, attól gyógyultunk meg. Tegyük hozzá rögtön, hogy nincs kizárva: valóban a gyógykezelés segítette elő a gyógyulást – ezt azonban nem tudhatjuk biztosan. Hogy többet megtudjunk a kezelés hatékonyságáról, ahhoz nem egy, hanem több (sokszor több száz, vagy több ezer) esetre van szükség, és a kezelést meg az eredmények felmérését ellenőrzött klinikai feltételek között kell elvégezni. Ha a gyógykezelés valóban működik, akkor egy ilyen klinikai vizsgálat során kiderül, hogy a véletlenszerűnél és a placebo-hatásnál statiszikailag szignifikánsan többen meggyógyultak. A vizsgálatnak ‘double blind’-nak (“kétszeresen vak”-nak) kell lennie: sem az orvos, sem a páciensek nem tudják, hogy ki tartozik a kísérleti csoportba (akik valóban kapnak a feltételezett hatóanyagból), és ki a kontrollcsoportba (akik csak placebot kapnak). Ez a trükk nemcsak a placebo-hatást szűri ki, hanem a kutatóknak azt a hajlamát is, hogy nekik valami miatt ‘kedves’ eredményt hozzanak ki (ez az, amit angolul “experimenter bias”-nak hívnak).

Visszatérve a homepátiára: az eddig elvégzett több mint száz double-blind tanulmány és az azokat összegező meta-tanulmányok mind azt mutatják, hogy a homeopátiás kotyvalékok nem jobbak a placebo-nál. A homepátia közönségsikerének titka részben azzal függ össze, hogy az emberi agy szereti a jó sztorikat, mint a cukrot: szép, összefüggő mesévé szövi azt is, ami sokszor csak véletlen egybeesés. De ha ésszerűen akarunk közelíteni egy témához, akkor meg kell tanulnunk felülkerekedni az anekdota hatalmán.