Az Egyetem dekonstruálása

9 March 2006

Leave a comment

A Hét új lapszáma az egyetem-üggyel foglalkozik. Dícséret illeti érte. Sajnos a Hantz Péterrel készült interjú után hamar lankadni kezd az ember lelkesedése, hiszen ezt az egyetlen BKB-szempontokat közvetítő cikket négy olyan írás követi, amelyek alapjában véve mind a BKB-t támadják, egyesek viszonylag építő szándékkal, mások, igazi posztómodernekhez illően, teljesen “dekonstruktív” módon.

Vegyük például Magyari-Vinze Enikő szövegét. M.V.E. azzal vádolja a BKB-t és a velük szimpatizáló embereket, hogy

elsődlegessé és kizárólagossá szentesítik a „magyarnak“ avagy „románnak“ lenni állapotát, és ellényegtelenítik az identitás többi formáját (esetenként, vagy együttesen a nemiséget, a társadalmi státust, a szakmai hovatartozást, a szexuális orientációt stb.)

Ugyan, ugyan, ha azt mondom, hogy magyar karokat, vagy magyar egyetemet akarok, az azt jelenti, hogy el akarom nyomni a feministákat vagy homoszexuálisokat? Ha valakinek a véleménye nem egyezik a Magyari-Vinze Enikőével, az azt jelenti, hogy antifeminista és homofób?

De ami a legbosszantóbb az egészben, az az, ahogyan a BKB-ellenes humán egyetemi emberek egy része egyszerüen nem hajlandó leereszkedni a konkrét érvek és ellenérvek szintjére: ők képesek felülemelkedni alattomos etnikai hovatartozásukon és provinciális kulturális gyökereiken; képesek felülről látni és dekonstruálni a helyzetet és a jelenséget. Az eredmény pedig valami ilyesmi:

Az identitás-diskurzusok (függetlenül attól, hogy éppen milyen terminusokban határozzák meg az egyéneket és a csoportokat), az osztályozás és a befogadás/kizárás mellett mindig ilyen redukciós munkát (is) végeznek. Az őket megtestesítő politikák pedig az így létrehozott szubjektumokat mobilizálják, és mint ilyeneket megerősítik és fenntartják. És éppen ezáltal biztosítják be magukat is. Miközben elhitetik, hogy az egyén semmit sem ér etnikumán kívül, saját mobilizáló tevékenységüket is életbevágó fontosságúként jelenítik meg, miközben megkérdőjeleznek más identifikációkat.

Ilyeneket olvasván izmosodik bennem a vélemény, hogy igenis jó lenne a Bolyai Egyetem. Jó lenne, mert esélyt adna arra, hogy magyarul, románul, németül vagy angolul egyaránt fontosabb dolgokra koncentráljon, mint az identitás-diskurzusok és a szubjektumok mobilizálása.

Félreértés ne essék: Romániában, és Kelet Európában általában, valóban sok víznek kell lefolynia a Dunán, míg a nőket, homoszexuálisokat, süketeket, és egyéb csoportokat (közöttük, mellékesen, nemzeti kisebbségeket is) valóban európai szinten fogják kezelni és elfogadni. Azt azonban nem hiszem, hogy a fentihez hasonló elemzések sokat változtatnának a helyzeten. És azt sem, hogy tudományos kutatásnak lehetne őket nevezni.

Persze a lényeg nem ez, hanem az, hogy a magyar karok – magyar egyetem körüli vita nem erről szól, és nevetséges a BKB-t most már nemcsak nacionalizmussal meg Fidesz-szolgalelküséggel vádolni, hanem a nemiség és a szexuális orientáció “ellényegtelenítésével” is.

Bolyai Egyetem: miért ne?

12 February 2006

1 Comment

Érdekes és izgalmas fejleményeknek lehettünk tanúi az utóbbi hónapokban ami az erdélyi magyar egyetem ügyét illeti. Hantz Péter, Kovács Lehel, Bodó Barna és társaik a Bolyai Kezdeményező Bizottságban köntörfalazás nékül kimondják, hogy igenis újra kell éleszteni a Bolyai Egyetemet, azaz le kell választani a Babes-Bolyai román szárnyától. Érveiket világosan és alaposan dokumentálva adták közre amolyan ‘gyakran ismételt kérdések’ (FAQ), jobbanmondva gyakran ismételt kifogások megcáfolásának formájában. Persze nem mindenkinek tetszik amit mondanak; magyar oldalról a leggyakoribb ellenvetés az, hogy nem szabadna olyan élesen támadniuk a magyar értelmiségieket akik ellenezték vagy ellenzik az önálló Bolyai Egyetem létrehozását. Persze vitatható, hogy helyes-e diverziónak nevezni azt a véleményt, mely szerint egy kettészakadás esetén fennáll annak az esélye, hogy csak a magyar oktatás mennyisége javul, de minősége nem. Nem hiszem ugyanis, hogy Cs. Gyímesi Éva és társai valamiféle Bolyai-ellenes összeesküvés részeként kétkedtek volna a szétválás szükségében a kilencvenes években. De ezt a gondolatmenetet követve valóban soha nem lesz semmi az egészből, és legyünk őszinték és realisták: a magyar tanárok és diákok jó részének, akik jelenleg a Babes-Bolyai állítólagos multikulturalitását élvezik, nem lesz nehéz kiheverni a veszteségeket, amik a különválással járnának.

Cs. Gyímesi Éva írta 1997 elején, hogy

Viszonylag sok erdélyi fiatal végez ma külföldön posztgraduális tanulmányokat. Többnyire angolul írják és védik meg disszertációjukat. Szorongva gondolok arra, érdemesnek tartják-e majd visszajönni, ha az erdélyi magyar egyetemi oktatás, a mai avagy a holnapi, Kolozsváron nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmazott és bevált modellekkel nem törôdô, helyi gyártmányú, barkácsolt torzszülöttet és egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba?

Valóban, egy nyugatot alaposabban megjárt és/vagy a tudományos módszer csínját-bínját valamennyire is ismerő kutató számára egy olyan egyetem lehet csak vonzó, amelyiknek szellemi termését nemcsak Kolozsváron és Csíkszeredában ismerik és olvassák, hanem Budapesten, Zürichben, New Yorkban és Tokióban is. És ilyen szempontból, legyünk őszinték, a Babes-Bolyai még mindig sokkal jobban áll, mint a Sapientia, melynek ISI-mércével mérhető (azaz nemzetközi szinten számontartott) tudományos termése sajnos konvergál a zéróhoz.

De ez nem jelenti azt, hogy egy független Bolyai Egyetem, melynek a jelenlegi Babes-Bolyai magyar oktatói gárdája képezné a magvát, nem lehetne jobb, mint a Sapientia vagy a multikulturális Babes-Bolyai. Számomra például, ha felmerülne valaha a hazatelepedés gondolata, sokkal vonzóbb lenne egy Bolyai Egyetem természettudományi ága, mint a jelenlegi földtan tanszék, amelyet tíz évvel ezelőtt közelebbről is ismertem de nem igazán hiányolok. Kezdő gyakornokságom idején arra figyelmeztetett egyszer a “magyar veszélynek” ugyancsak tudatában levő főnököm, hogy az egyetemnek csak egy nyelve van. Ha az angolra gondolt volna, még félig-meddig igaza is lett volna. Ő persze egyértelmünek vette, hogy a románról van szó.

Egy egyetem nem attól jó vagy rossz, hogy milyen nyelven vagy hogy hány nyelven folyik a tanítás. Inkább az a fontos, hogy mennyire válik egy komoly szellemi mühellyé, melynek hatása és minősége túlnő a mai és a helyi kocsmán. Ezt, legalábbis a természettudományokban, leginkább a szaklapokban (és itt nem a Babes-Bolyai lapjara, a Studia-ra gondolok) közölt cikkek száma és hatása alapján lehet megítélni. Az, hogy egy fedél alatt lehet románul is, meg ezt-azt magyarul meg németül is tanulni, még nem ok az ünneplésre és nem garancia a minőségre. Hogy elsősorban magyar nyelven tanítanának az egyetemen, abból semmiképp sem következik, hogy az egyfajta “helyi gyártmányú szellemi gettóvá” válna.

Egy független Bolyai Egyetemnek meglenne az esélye egy komoly szellemi mühelynek a kialakítására — és ezt sok okos ember hasonlóképpen gondolja.

Nekem az az érzésem, hogy a mostani történések mindenképp reménykedésre adnak okot. A Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjai minden jel szerint tudják, hogy mit akarnak, és hogyan akarják. Az erdélyi magyarság számossága, intelligenciája és szellemi energiája fölötti szorongó aggódások ideje lejárt: az új Bolyai legrosszabb esetben is csak megmaradna a mostani multikulturális intézmény szintjén. De az is egy hasznos tanulság lenne. És legalább nem foghatnánk a románokra.

P.S. Újabb érdekes szóváltások Magyari-Vincze Enikő blogján és a Transindexen. Ami világos: M.V.E. nagyon elhibázta, amikor a BKB tagjait “tudományosan frusztráltaknak” és “fidesz-elkötelezett szolgalelküeknek” nevezi. Bakk Miklós hozzászólása ellenben mérvadó, ami a racionális hozzáállást és a civilizált vitahangnemet illeti.

A magyar újságírás fölöttébb siralmas voltáról

5 February 2006

2 Comments

Egy kedves olvasóm, “Szépszál Cs.L. Svédből”, hívta fel a figyelmemet hogy február elsején a Petőfi Rádió négyórás előadást szentelt Balogh Bélának, a “Végső Valóság” polihisztor szerzőjének. [Szépszál Cs.L. így fejezi be egyébként hozzászólását: “Zuhanó repülőben maga sem lenne ateista, erre mérget vehet!”, de ezt most hagyjuk.]

Nem ismétlem itt el mindazt, amit már leírtam Balogh Bélának az elméleteiről. Csupán azt tartom érdekesnek, hogy az interjúkészítő egyetlen csepp szkepticizmust sem mutat a hallottak iránt, sőt, minden labdát felad, s egyszerüen a mennybe meneszti interjúalanyát, néha már valamiféle vallásos áhitatot mutatva iránta. A kérdezőnek halvány gőze sincs a fizikához vagy tudományhoz általában, akárcsak interjúalanya, ő is perceken belül elárulja, hogy tudományos müveltsége a béka hátsó felénél alább van. De az fel sem merül benne, hogy esetleg valaki szakértőnek is kikérje a véleményét, mielőtt a Balogh Béla félre- és mellébeszéléseinek ilyen mennyiségü ingyen reklámot csinálna.

Hogyha ezt egy névtelen, kezdő riporterecske müvelné: azt mondanánk, hogy előfordul. De az interjúkészítő nem más, mint Kondor Katalin, a Magyar Rádió volt elnökasszonya, sokak által nagyra becsült újságíró és közéleti személyiség. Engem nem érdekelnek a körülötte zajlott és zajló politikai viták. Az azonban világos, hogy az újságírói kompetencia teljes hiánya szükséges ahhoz, hogy valaki ennyire kritikátlanul és tájékozatlanul reklámozzon egy egyértelmüen értéktelen és értelmetlen könyvet.

Persze nem vitás, hogy hiszékeny újságirókkal az amerikai média is tele van. De gondoljunk csak bele, olyan ez, mintha a National Public Radio elnöke például Uri Gellerrel készitene rajongó interjút. Ehelyett az amerikai közszolgálati rádiónak mérvadó szintü tudományos müsorai vannak, mint például a Science Friday.

Egyvalamiben igaza van Kondor Katalinnak:

A rendszerváltás óta […] semmi nem változott a magyar sajtóban. Kis túlzással: az intézmények mindegyike ma is ugyanolyan kontraszelektált, mint 1990 előtt volt.

És erre ő maga a legjobb bizonyiték.

Kapcsolodó: A végső birkaság; Lehet-e értékes az áltudomány?

Fallogocentrikus nonszensz

4 February 2006

Leave a comment

Ismét nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzek a Hét friss számából, melyben a fétisizmusról olvashatunk egy kis posztmodern – pszichoanalitikus összeállítást. Íme egy kiemelkedő szövegrészlet, “A pornográf képiség fétis jellege” címü írásból:

Természetesen ez a felosztás aligha tekinthető biológiai determinizmusnak, jóval inkább a férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus megnyilvánulásáról van szó.
A hiányzó női fétis fontos elméleti súllyal bír annak kérdésében, hogy pornográfia mennyire tartható férfiközpontú jelölési rendszernek. A feministák széles köre osztozik abban a nézetben, hogy a pornó a „men power”-t juttatja érvényre a nő szexuális tárggyá való lealacsonyításában. A pornográfiát a nők szexuális szabadsághoz és az egyenrangúsághoz vezető királyi útnak tartó renegát feministáktól a nők kulturálisan erőltetett szemérmességét hangsúlyozó kutatókig terjedő ellentábor ezzel szemben tagadja, hogy a pornográf képiség csak a férfiak által és a férfiak örömére létrehozott nyelvi játék volna. Azt gondolom, hogy ennek bizonyításához meg kellene találnunk a freudi fétisfogalom női párját, annak a bizonyítékául, hogy létezik női pornográfia, női jelölés. Amíg ez nincs, el kell fogadnunk Lacan tételét, hogy a szimbolikus rendbe való belépés és ezzel együtt a jelölés biztosítéka a fallosz egyedül, s a pornográf képiség igenis maszkulin jelenség, amelyet még a férfi távollétében is a fallosz ural a fétis képviseletében.

“A férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus”? What the f%/!+” is that? Ilyeneket olvasván néha kezdek gondolkodni, hogy nem valamiféle cselről van-e szó. Hogyan lehet pl. a fenti elmélkedést megkülönböztetni egy olyantól, melyet a számítógép generált? Az a gyanúm, ha a számítógépeket a posztmodern szerzőkkel mérnék össze, akkor zsebredugott kézzel tennék le a Turing-tesztet.

Digital Earth

4 February 2006

Leave a comment

Last weekend I discovered (1) that Google Earth was even more amazing than I had previously thought [and now they have a Mac version as well!]; and (2) there is a lot more out there in terms of digital geography if you look a bit harder.

Here is for example this USGS site from which you can download (with some patience) not only the usual satellite imagery but digital elevation models (DEMs) as well, for pretty much the whole globe [thanks to my friend Radu Girabcea for pointing me to it]. Once you’ve got a DEM, you can use 3dem, a nice little piece of freeware to display the elevation models in 2D and 3D and to drape georeferenced images over the topography. DEMs are available (for free — at least at this point) with a ~10 m resolution for most of the US and a ~30 m resolution for other areas (I was especially excited to savor the detailed topography of the Carpathians — the more familiar you are with a place, the more illuminating it can be if you examine the morphology).

Another thing worth taking a look at is NASA’s version of Google Earth, that is, World Wind. With one click, you can switch from Landsat images to USGS topographic maps [although I often have problems with the server connection]. Can it get a lot better than this?

The culture of science

21 January 2006

Leave a comment

[this article was published in Ad Astra in 2004]

An interview grabbed my attention in a Romanian newspaper a few months ago. A “researcher” claimed that, in his book entitled “The Final Truth”, he presented a theory that “bridges the gaps between the idealistic, materialistic and ezoteric worldviews”; that thoughts cannot arise in the human brain, they must come from somewhere else; that Darwininan evolution is wrong; that there must be another Universe that “consists of electromagnetic waves of higher frequencies”; and that this high-frequency Universe is the source of all human thought, UFOs, religion, astrology and paranormal phenomena.

The fact that somebody, who by all means would satisfy most criteria for the recognition of a crackpot, comes up with a handful of ideas that are either age-old or simply silly and tries to sell them as revolutionary scientific results is not new and would not grab my attention anymore. It was the style of presentation that forced me to think about this article a bit longer: the editor (and interviewer) tried to create an aura of scientific authenticity by saying that people from Chalmers University in Goteborg, Sweden and the Hungarian Academy of Science “expressed interest” in the book; and by mentioning that the author has spent many years doing research on these subjects in Sweden. I could not resist writing a letter to the newspaper and pointing out that the “research” of this gentleman is far from being science and, if presented at all, it should be presented accordingly, either as metaphysics or philosophy (of the sloppiest kind, I must add), or as just another muddled rambling about other-worldly energies and paranormal nonsense. But not as science and a Nobel-prize-worthy intellectual achievement.

The letter was published, and it generated a series of pro-and-con articles in the Transylvanian newspaper. With the exception of a mathematician, who was slightly critical of “The Final Truth” and its author, everybody, including the editor, were enthusiastic about them. They either said that this was science, my opinion nonwithstanding, or that this was more than science, because it integrates the ‘spiritual dimension’ with what we know from science. Those who argued against my criticisms included a ‘chief psychiatrist’ and a ‘university professor’. After a few months of replies-to-the-replies, the editor finally closed the argument by writing that he was proud of starting these series of articles about “The Final Truth”, and the importance of the book was also suggested by the fact that it drew the attention of “American researchers” as well. He just forgot to mention what the “American researchers” had to say about it.

It is true that the newspaper I am talking about is not a major paper in Romania; that it is published in Hungarian, therefore it has a relatively small readership in Transylvania, more precisely in the city of Cluj. I think however that it is diagnostic of the attitudes towards science in this part of Europe. After all, Cluj has one of the largest universities in Europe (more than 40,000 students and 1500 faculty), and I find it worrysome that nobody of the several thousand Hungarian-speaking faculty members and students takes the time to fight such science-bashing or science-degrading nonsense that surfaces from time to time in the media. They either don’t know how to tell good science from bad science or pseudoscience, or they do know but they couldn’t care less.

It seems to me that back home, science, if the word is understood correctly – as we saw, sometimes it isn’t -, is not considered an essential part of being well-read, well-informed, and well-educated. A lot of ‘intellectuals’ are enthusiastic about science – as long as astrology or chinese medicine are included, as long as great scientists can be used as boosters of national pride, or as long as you do not exclude postmodern literary criticism (the term “literature science”is often used in Hungarian and it gives a hint of how broad the meaning of the word ‘science’ is in some circles). When I was in high school in a small Transylvanian town near Brasov, math and physics were thought to be important only because at that time (in the eighties) these subjects meant the safest route towards college education. Almost everybody seemed to know that real knowledge and real culture can only come from the study of literature, art and history. And I think this attitude did not change since then, or it even got worse: it is still OK if you don’t know what a fractal is or how the genetic machinery inside us works, but you cannot be a real intellectual if you cannot talk about Shakespeare, Ionesco, Derrida or Tarkovsky for at least as long as two beers last at the pub. In their excellent paper on the status of science in post-communist Romania, Liviu Giosan and Tudor Oprea suggest that “culture wars” between the “two cultures” would be “suicidal at best”. However, I am afraid that there is no danger of “culture wars” or “science wars” in Romania, simply because the intellectual elite is dominated by people with little or no scientific background and a ‘culture of science’ does not exist. One obvious piece of evidence is that none of the major Romanian daily newspapers has a science and/or technology section. While ‘science writing’ has become an exciting profession in the West, it is essentially non-existent in Romania. Yes, Discovery Channel is available in many cities [let’s put aside now the fact that not all of its programs are scientific] and I hear there is even a Romanian edition of Scientific American, but, to put it mildly, there is a lot of room for improvement in making science more socially accepted, better understood, and part of mainstream culture.

More reliable than my little pieces of anecdotic evidence are the results of a recent study prepared for the European Commision: an Eurobarometer report on “public opinion in the countries applying for European Union membership”. There are several statistics that suggest a positive attitude towards science in the candidate countries in general, including Romania. For instance, 78 % of Romanians (81 % on average in the thirteen countries) agree with the statement that “science and technology are making our lives healthier, easier and more comfortable”. Also, 74 % think that “even if it brings no immediate benefits, scientific research which adds to knowledge, is necessary and should be supported by government”, and scientists are regarded by 51 % of the respondents as having a highly prestigious profession. Other numbers however are less encouraging. In the category of “knowledge of fundamental scientific facts”, the average number of correct answers given by participants in Romania is significantly below the average in the EU or in many other Eastern European countries. Compared to the rest, Romanians did poorly in in recognizing the scientifically correct method for drug testing (15 % correct answers compared to more than 30% in most other countries).

I am not convinced that these differences are extremely important or disconcerting. The gaps between statistics on science in Romania and in other candidate countries or the EU increase from barely significant to orders of magnitude as one goes from the attitudes and knowledge among the population to governmental investments in R&D and to the number of scientific publications. To add only one number to the detailed analysis by Giosan and Oprea (2003): the gross domestic expenditure on R&D in the field of natural sciences in 2000 was 12.1 million euros in Romania, compared to 59.1 million in Hungary, 185.9 million in the Czech Republic, and 261.9 million in Poland (Simona Frank: R&D expenditure and personnel in the candidate countries in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003).

But my main concern here is not science policies, R&D expenditure, or the quantity and quality of research in Romania. What I wanted to and started to talk about is the lack of a culture of science in the mass media and among intellectuals in general, including even many of those who are employed by universities or research institutes.
Science has become much more popular and fashionable in the West during recent decades. Numerous science books written for the general public in a simple and easy-to-understand language – but without too much dumbing down – are bestsellers; it is possible now to make a succesful Hollywood movie about the life of a mathematician (I am talking about ‘A Beautiful Mind’); most large bookstores have an impressive collection of popular science books. Some of these books are much more than popular science: they are frequently cited in the real scientific literature and have a strong influence on the field; many represent an inspired – and inspiring – mix of scholarship in the natural sciences, philosophy, and good writing. Authors like Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Steven Pinker, Daniel Dennett, Steven Weinberg have become a lot more popular than numerous highly regarded names in postmodern literary criticism and philosophy. [Frankly, I am not surprised. Try reading an essay or a book by one of the science guys and compare it to a representative writing of the of the postmodernist camp.] Museums of science, technology and natural history in the United States are larger, richer, and more interactive than ever. Whenever a famous scientist gives a public presentation, lecture halls are quickly filled and tickets are sold out in advance. A few months ago Stephen Hawking gave a lecture in Houston. All of the almost 5000 tickets that went on sale were gone by the time of the presentation.

It seems like the two cultures of C. P. Snow are antagonistic or lack real communication only in the eyes of those who still see the arts and the social sciences entirely independent of the natural sciences. The best and some of the most influential thinkers of our time are scientists who are also good writers – or writers/artists who know quite a bit about science. This ‘culture of science’ has been given the name “third culture” by literary agent and science writer John Brockman and is promoted on his website “The Edge” (http://www.edge.org), a discussion forum for a distinguished group of scientists and ‘new humanists’. Twelve years after introducing the idea of the ‘third culture’, Brockman suggests that “the third culture now includes scholars in the humanities who think the way the scientists do. Like their colleagues in the sciences, they believe there is a real world and their job is to understand it and explain it. They test their ideas in terms of logical coherence, explanatory power, conformity with empirical facts. (…) They are not reducing the humanities to biological and physical principles, but they do believe that art, literature, history, politics – a whole panoply of humanist concerns – need to take the sciences into account.”

As I already suggested, I do not think that the ‘third culture’ and the ‘new humanists’ have a strong presence in Romania. Most people base their worldviews entirely on tradition and authority or embrace either the numerous new waves of mysticism and pseudoscience or a nihilistic and relativistic postmodernism. Although not everything is going well in this regard in the Western world either, I still hope that getting closer politically and economically to the European Union will increase not only the quantity and quality of research in Romania, but will also improve science education and the acceptance and understanding of science.

Like in other, more western parts of the world, most people in Romania seem to have an overall positive attitude toward science. They just don’t know what exactly it is. Those few who know better have the responsibility of educating the general public. For example, by speaking out when pseudeoscientific or antiscientific nonsense hits the media; explaining in simple terms but with convincing logic why pseudoscience is not science or why darwinism and evolutionary theory cannot and should not be blamed for the horrors of fascism and communism. It is unlikely that a country will have its Silicon Valleys and a greatly succesful economy as long as its political leaders and influential intellectuals do not recognize the importance and value of both scientific research and science education. In the long term, they should also realize that the social sciences and humanities cannot ignore the natural sciences anymore. As evolutionary biologist Edward O. Wilson put it, “most of the issues that vex humanity daily – ethnic conflict, arms escalation, overpopulation, abortion, environment, endemic poverty, (…) cannot be solved without integrating knowledge from the natural sciences with that of the social sciences and humanities. Only fluency across the boundaries will provide a clear view of the world as it really is, not as seen through the lens of ideologies and religious dogmas or commanded by myopic response to immediate need.”

References

1. L. Giosan and T. Oprea. Science in post-communist Romania. Ad Astra, 1 (2) 2002.
2. Candidate countries Eurobarometer. Public opinion in the countries applying for European Union membership. CC-EB 2002.3 on science an technology. European Commission, January 2003.
3. S. Frank. R&D expenditure and personnel in the candidate countries, in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003.
4. C. P. Snow. The two cultures. Cambridge University Press, 1993.
5. E. O. Wilson. Consilience: the unity of knowledge. Vintage Books, 1999.

Global warming does not cause earthquakes

31 December 2005

4 Comments

According to Wired magazine’s “Biggest Discoveries of 2005“, the most important discovery of 2005 is that

Thanks to the Asian tsunami and Hurricane Katrina, global warming can no longer be ignored.

I agree that global warming can no longer be ignored, but you don’t need to know too much about earth science to realize that the Asian tsunami has absolutely nothing to do with it.

Lehet-e értékes az áltudomány?

24 December 2005

1 Comment

[Egy újabb archiválási akció — ez a cikk a kolozsvári Szabadság 2002 október 22-i számában jelent meg.]

Balogh Béla A végsô valóság címû könyvének kapcsán megjelent írásom (Szabadság, 2002 szeptember 10 és 11) után dr. Váradi G. János fejtette ki véleményét a vallások, “más szellemi irányzatok” és a tudomány kapcsolatáról (Szabadság, 2002 október 10). Ugyancsak ô figyelmeztetett, hogy “ha valaki egy könyvet nem olvas el, akkor ne próbáljon véleményt írni róla csak a mások elbírálása alapján”.

A szóbanforgó cikkben Balogh Béla a Szabadságban megjelent kijelentéseire (a legfrissebb írás a Szabadság szeptember 4-i számában olvasható) reagáltam. Véleményemet nem “mások elbírálása alapján” vetettem papírra. Azt is kétlem, hogy minden könyvet muszáj végigolvasni ahhoz, hogy véleményt alkossunk róla. Nem szükséges végigszenvednem egy Vadim Tudor-kötetet ahhoz, hogy kijelenthessem: valószínûleg csapnivaló. Balogh Bélának a Szabadságban megjelent, a mai tudomány állására fittyet hányó, de ugyanakkor a tudomány köntösében tetszelegni akaró abszurd kijelentései minimálisra csökkentik annak valószínûségét, hogy könyve számomra értékes és érdekes legyen.

Dr. Váradi G. János cikkének címe azt sugallja, hogy fogalmaim és felfogásaim homályosak. Az ô sokkal világosabb felfogása és fogalmai szerint a tudomány “az úgynevezett anyagi világ tanulmányozásával” foglalkozik, míg a vallás és a “spirituális irányzatok” az emberi élet értékével és céljával, a “halálon túli létezéssel”, a “szellemvilággal”, “más dimenziók létezésének lehetôségével”, az “ember szellemi fejlôdésével”, valamint az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem megismerésével” törôdnek. Szerintem az emberi élet értékével és céljával a filozófia is foglalkozik, a más dimenziók kérdése elsôsorban a fizikusokra tartozik, és az emberi szellem fejlôdéséhez — ha van ilyen — a pszichológiának is van némi hozzászólása. Azt is megtudhatjuk, hogy mindent és mindenkit az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem” hozott létre és mozgat. Ez a kijelentés teremtésmítosznak nem túl érdekes, fizikának vagy biológiának pedig nonszensz.

Abban egyetértek, hogy érzékszerveink nem csalhatatlanok. A tudomány pontosan abban különbözik a többi megismerési módszertôl, hogy megpróbálja kiküszöbölni ezt a szubjektivizmust és mérôeszközökkel helyettesíti az érzékszerveket; a kétkedés nélküli hit és megkérdôjelezhetetlen autoritások helyett szigorú logikával meg adatokkal támaszt alá minden elmélkedést. Ezzel szemben a vallások és a “szellemi irányzatok” a szubjektív élményre helyezik a hangsúlyt. Nincs szükség szigorú logikára, adatokra, bizonyítékokra, ellenôrizhetôségre. Ezzel nincs is semmi baj, ha tudatosul bennünk a különbség a két módszer és a kétféle “valóság” között. A Nap és Föld példájánál maradva: Kopernikusz, és ôt követôen Kepler, Galileo meg Newton a tudományos módszert használva tisztázták, hogy a Föld és a többi bolygó hogyan kering a Nap körül. Kétlem, hogy eljutottak volna e felismerésig, ha “spirituálisabb” módszereket választanak. Mint ahogy azt is kétlem, hogy a rák vagy AIDS elleni harcot a kézrátétellel gyógyító spirituális “szakértôknek” vagy a vizeletkúrával kísérletezô természetgyógyászoknak köszönhetôen fogjuk megnyerni.

Ennek ellenére egyértelmû, hogy a tudományos módszer és gondolkodás használata nélkül is lehet maradandót, értékeset és érdekeset alkotni — gondolok itt elsôsorban a mûvészetekre és a filozófiára. A baj ott kezdôdik, mikor valaki megpróbálja elmosni a kétféle módszer közötti különbséget, és rangot meg hitelességet akar szerezni a szubjektív és a tudományos módszert semmibevevô elmélkedéseknek azáltal, hogy azokat tudománynak és kutatásnak nevezi. Az ilyen áltudományok (angol ’pseudoscience’) terjeszkedését elôsegíti a tudományos módszer ismeretének szinte teljes hiánya az egyetemeken és laboratóriumokon kívül. A tudományokban kevésbé jártas embernek egyre nehezebb különbséget tenni értékes és értéktelen, valódi és áltudomány között. Az Amerikai Egyesült Államok 290 millió lakosának több mint 50%-a hiszi, hogy az embert Isten teremtette valamikor az utóbbi 10 000 év folyamán, annak ellenére, hogy ugyanez az ország büszkélkedhet a legjobb tudományos mûhelyekkel és teljesítményekkel. Hosszú távon nem vezethet sok jóra, ha ilyen óriási szakadék keletkezik azok között, akik génekkel és atomokkal játszadoznak a laborokban, és azok között, akiket a mindennapi életben egyre erôsebben érintenek a felfedezések és eredmények. E szakadékot csak növelhetik az olyan könyvek, írások vagy iskolák, amelyek azt tanítják, hogy a Föld 10 000 éves, hogy az evolúció nem mûködhet, vagy hogy a krokodil csakis valamilyen tervezômunka eredménye lehet, mivel nagyon komplex és nem “evoluált” egy cseppet sem az utóbbi idôben. A sort hosszan folytathatnám, az ehhez hasonló nonszensszel elôhozakodó “kutatók” száma egyre növekszik, és a határ, úgy tûnik, a csillagos ég. Minden jóindulat és építô szándék ellenére sem hiszem, hogy az ilyen elmélkedések és könyvek értékesek és érdekesek lennének.

De lám, ismét abba a hibába estem, hogy véleményt mondok könyvekrôl, anélkül, hogy elolvastam volna ôket.

Same content, new form

23 December 2005

Leave a comment

Welcome to the redesigned zs blog. I think it looks a bit more professional than before. I tried Typepad for a change, but in the end I prefer Blogger. At least Blogger lets you tinker with the blog template as much as you want — for free. Of course, my knowledge of cascading style sheets and such is limited, but I was still able to give it a slight personal touch, so that it does not look exactly like every third blog on blogspot.com. The only thing I would like to have (and Typepad has it) is the possibility to organize posts into categories, but I guess I will have to live without that.