New Orleans az a város, ahol nehéz olyan kocsmát, vendéglőt, klubot, vagy akár üzletet találni, ahonnan rossz zene szól. Márpedig a zene sok helyen szól, és nem is kis hangerővel, minden este a French Quarter-ben, egymást túlkiabálva, egymást túllicitálva. Egyfajta “survival of the fittest”-ről van szó: a Bourbon utcán, ha nem tudsz elég nézőt, hallgatót, turistát, alkoholistát, szájtátót becsalogatni minden este, akkor el vagy veszve.

New Orleans az a város, ahol reggel tízkor leülsz, hogy igyál egy kávét, és megkérdezik, nem óhajtasz-e egy ‘bloody mary’-t. S ha körülnézel, látod, hogy vannak, akik nem utasítják vissza.

New Orleans az a város, ahol egymást érik a jobbnál jobb és drágábbnál drágább vendéglők; de nem messze a legelitebb kajáldáktól és hotelektől bedeszkázott, elázott, hiányos fedelű épületek jelzik, hogy merre pusztított 2005-ben a hurrikán.

Norah Jones
New Orleans az a város, ahol minden évben egy néhány százezer ember gyűl össze zenét hallgatni a Jazz Fest-en, ahol nemcsak dzsesszt játszanak, és, akárcsak a French Quarter-ben, nehéz hallgathatatlan zenét találni. Miközben Van Morrisont vagy valamelyik névtelen helyi együttest hallgatod (amelyik sok szempontból jobb, mint Van Morrison, különösen néhány sör után), enyhe marijuána-illat lengi be a levegőt. A happiness-hangulat azokat is elkapja, akik csak passzívan szívják.

Vagy az a sörnek köszönhető?

Több fotó itt.