Tipikus profil: a vallásosság

Azt írja a Transindex, az MTI és a Reuters híreiből inspirálódva, hogy a múlt heti londoni és glasgow-i merényletkísérletek elkövetői

mindnyájan orvosok, vagy pedig kapcsolatban állnak a gyógyító hivatással. Évek óta dolgoztak nagy-britanniai kórházakban, ahol emberek gyógyítása, életek megmentése a központi feladat. Vajon miként lehetséges, hogy ilyen hivatást választó emberek igent mondjanak mások elpusztítására? – erre a kérdésre egyelőre a Scotland Yard sem tudja a választ.

Továbbá a

nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a militáns iszlamizmus követői széles társadalmi palettáról toborzódnak: dologtalan léhűtők és kisstílű bűnözők éppúgy akadnak közöttük, mint tehetős emberek és egyetemi végzettségű értelmiségiek.

És

egyszerűen hamis az a sztereotípia, miszerint az iszlamista körök tagjai mind hátrányos helyzetű, tanulatlan, az átlagos jövedelemnél kevesebbet kereső és hasonló emberek. A tények az ellenkezőjére vallanak: a merényletek elkövetői között nagy számban találunk magasan képzetteket, akik egzakt tudományban szereztek képesítést: vegyészek, fizikusok, orvosok, mérnökök.

A következtetés:

A profil azt mutatja, hogy nincs tipikus profil.

A válasz ezekre a kérdésekre pedig szerintem (és nemcsak szerintem) nagyon egyszerű: ezeket az embereket nem a társadalmi helyzetük, iskolázottságuk, IQ-juk, szülőhelyük, vagy munkahelyük köti össze, hanem az, hogy mindannyian vallásosak, mégpedig nagyon vallásosak. Hogy ennek napnál világosabb fontosságát és jelentőségét miért nem ismeri fel vagy hallgatja el a Scotland Yard, a szakértők, és a média egyaránt, azt én nem értem. Hacsak nem a vallás és vallásos emberek iránti általános (ál)tisztelet és kesztyűs kézzel való bánás miatt: a vallásról ugyanis csak jót vagy semmit illik mondani. És ahol jót semmiképp sem lehetne kiizzadni, mint például az ilyen cikkekben, ott nem mondanak semmit: úgy tesznek, mintha nem is létezne, és az égvilágon semmi köze sem lenne az egész témához. Hadd idézzem Sam Harris-t a “The End of Faith” című könyvéből:

Hogy láthassuk, a baj magával a muzulmán vallással van, és nem egyszerűen a “terrorizmussal”, elég, ha azt kérdezzük magunktól: miért teszik a muzulmán terroristák azt, amit tesznek. Mi viheti az egyértelműen személyes sérelemtől vagy pszichológiai zavaroktól mentes bin Ladent – aki se nem szegény, se nem tanulatlan – arra, hogy barlangban lakjon, és számtalan férfi, nő, és gyermek meggyilkolását tervezgesse, olyanokét, akikkel soha nem találkozott? A válasz erre a kérdésre nyilvánvaló – már csak azért is, mert maga bin Laden ismételgette azt orrvérzésig. A válasz az, hogy az olyan emberek, mint bin Laden, valóban hiszik, amit hisznek. Hiszik, hogy a Korán minden egyes betűje szentigaz. Miért adta életét tizenkilenc tanult, jó anyagi háttérrel rendelkező férfi ezrek meggyilkolásáért? Mert hitték, hogy jutalmul egyenesen a mennybe mennek. Ritkán fordul elő, hogy az emberi viselkedés ennyire egyértelműen és teljesen megmagyarázható lenne. Miért nem akarjuk elfogadni ezt a magyarázatot?

Azért, mert van valami, amit az amerikaiak többsége Osama bin Ladennel, a tizenkilenc gépeltérítővel, és a muzulmán világ nagy részével együtt elfogad. Mi, amerikaiak is komolyan vesszük azt a felfogást, mely szerint bizonyos fantasztikus kijelentésekben minden bizonyíték nélkül hinni kell. Az ilyen hősies hiszékenységi aktusok nemcsak elfogadhatóak, hanem szükségesek is. […] A vallásos hitnek, azaz a bizonyíték-nélküli-hit eszméjének tett engedményeinknek köszönhetően képtelenek vagyunk megnevezni és kezelni a világ konfliktusainak az egyik leggyakoribb okát.

Paprika Balkanicus

Néhány héttel ezelőtt Londonban kellett néhány órát töltenem, s mit tehet jobbat ilyenkor az ember (bár meg kell adni, hogy az első osztályú repülőtéri váróteremben lelhető Sauvignon Blanc fajták ingyenes kóstolgatása is elég vonzó tevékenységnek tűnik), szóval, mit tehet jobbat, mint egy kis sétát a belvárosban. A magamfajta extrém science-centrikus személynek persze az első dolog , ami eszébe jut (a Sauvignon Blanc után), az a Newton és Darwin sírja a Westminster Abbey-ben. Utoljára 15 évvel ezelőtt jártam arrafele, és akkoriban még csak sarjadzott bennem a felismerés, hogy milyen izgalmas dolgokra jöttek rá mindketten, úgyhogy jobban érdekeltek a megszokott londoni turista-attrakciók és a fényképezőgépek. [A Sauvignon Blanc is kevésbé izgatott akkoriban.]

A Westminster Abbey azonban zárva van vasárnap; a hozzá tartozó, vasárnap is nyitva tartó boltban pedig csak egyházi dolgokat forgalmaznak, melyek kevésbé érdekelnek, mint a tavalyi krikett- és curling-világbajnokság eredményei. Sehol semmi nyoma Darwinnak vagy Newtonnak. Sauvignon Blancról nem is beszélve.

Mérgemben a Covent Garden felé fordultam, ahol nagy meglepetésemre valami ismerősen szóló zene fogadott. Az a fajta zene, amitől minden keleteurópai felizgul, hogy Dénes Pistát idézzem. Az a fajta, amiről nem igazán tudod eldönteni, hogy román-e, magyar-e, valami szláv erőlködés, vagy leginkább a klezmerre emlékeztet. Magyarán egész jól hangzott, és szemmel láthatólag nemcsak a keleteurópaiak élvezték, hanem a britek és mindenféle turisták is. Paprika Balkanicus-nak hívták a csoportot, egy szerb, egy román, és egy szlovén tag muzsikál benne. És egész jól, meg kell mondanom.


Fura egy élmény volt, Texasból jövet, Afrikába menet, egy kis Kelet-Európa, a Covent Gardenben.

Utána még jobban tudtam értékelni a Sauvignon Blanc-ot a repülőtéren.

Majdnem minden rövid története

Ez a címe Bill Bryson könyvének, melyet nem olyan rég fordítottak magyarra. Az eredeti angol cím: “A short history of nearly everything“, alulírott ezt olvasta, és ezennel jelenti, hogy jó vót. Bryson az egyik legolvasmányosabb és szellemesebb író, akit valaha is olvastam. Ráadásul nem nyomja a szöveget fölöslegesen, és a “Short history” egyike a legjobb tudománynépszerűsítő könyveknek. Még Richard Dawkins is tanulhatna Bryson-tól, legalábbis ami a humorérzéket illeti.

Persze Bill Bryson elsősorban nem tudománynépszerűsítő szövegeiről, hanem útirajzairól híres; a londoni repülőtér könyvesstandjai tele vannak a könyveivel. És nem véletlenül. A múltkor Dél-Afrikába repültem Londonon keresztül, és megvettem a “The Lost Continent” című kötetét. Már az első oldalon elfogott a röhögés, és később több passzusnál folytak a könnyeim a nevetéstől. Ha autentikus képet akarsz kapni a mai Amerikáról, ez az egyik könyv, amit érdemes elolvasni. Itt van például a K-Mart (egy üzletlánc, amelyik 2003-ban csődbe jutott) tökéletes leírása:

Afterwards, to round off a perfect evening, I clambered over to a nearby K-Mart and had a look around. K-Marts are a chain of discount stores and they are really depressing places. You could take Mother Theresa to K-Mart and she would get depressed. It’s not that there’s anything wrong with the K-Marts themselves, it’s the customers. K-Marts are always full of the sort of people who would give their children names that rhyme: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Every woman there has at least four children and they all look as if they had been fathered by a different man. The woman always weighs 250 pounds. She is always walloping a child and bawling, ‘If you don’t behave, Ronnie, I’m not gonna bring you back here no more!’ As if Ronnie could give a toss about never going to a K-Mart again. It’s the place you would go if you wanted to buy a stereo system for under 35$ and didn’t care if it sounded like the band was playing in a mailbox under water in a distant lake. If you go shopping at K-Mart you know that you’ve touched bottom. My dad liked K-Marts.

Az angolul nem tudó olvasók kedvéért, itt egy gyors magyarítás is:

Később, hogy méltóképpen fejezzem be a tökéletes estét, átballagtam egy közeli K-Martba, és nézelődtem egy keveset. A K-Mart egy nagy üzlethálózat, és minden K-Mart üzlet nagyon egy elszomorító hely. Ha Teréz anyát elvinnéd egy K-Mart-ba, őt is elfogná a depresszió. Nem mintha valami baj lenne magával az üzlettel; a baj a vásárlókkal van. Egy K-Mart mindig tele van olyan emberekkel, akik a gyerekeiknek rímelő neveket adnak: Lonnie, Donnie, Ronnie, Connie, Bonnie. […] Minden nőnek legalább négy gyereke van, és azok mind úgy néznek ki, mintha valaki más lenne az apjuk. A nő mindig 130 kilós. És mindig valamelyik gyerekét csapkodja éppen, és azt kiabálja, hogy ‘Ha nem viseled magad, Ronnie, többet soha nem hozlak a K-Martba!’. Mintha Ronnienak nagyon fájna, ha többet soha nem tér vissza a K-Mart-ba. Ez az a hely, ahova akkor mész, hogyha akarsz venni egy CD-lejátszót 35 dollárnál olcsóbban, és nem zavar, hogy a zene úgy szól belőle, mintha a zenekar egy vízalatti postaládában játszana, egy távoli tóban. Ha a K-Mart-ba mész, tudod, hogy nagyon mélyre süllyedtél. Apám szerette a K-Mart-ot.

Environment & Regress

A kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemnek van egy tudományos lapja, az a címe, hogy Environment & Progress. A néhány éve létrehozott Környezettudományi Kar szerkeszti és adja ki. [Ez egy külön bejegyzésre érdemes, de: a BBTE a világon valószínűleg az egyedüli egyetem, ahol a földtudományokkal nem egy, hanem három karon belül foglalkoznak: a Biológia-Geológián, a Földrajz Karon, és a Környezettudományi Karon. Külön biológia kar nem létezik. Ilyen ez, hogy ha személyes érdekek és ellentétek vezérlik egy egyetem szerkezetét, és nem a tudományok logikus rendszere.]

Szóval. Az Environment & Progress sajnos nem olvasható az interneten, ellentétben pélául a geológusok által szerkesztett Studia UBB geológia-lappal, amelyik, bár távol áll még egy valóban tekintélyes tudományos lap szintjétől, de néha vannak benne érdekes dolgok, és az új számok legalább könnyen hozzáférhetőek. A jelenlegi bejegyzés tárgya tehát közvetve jutott el hozzám, pontosabban Luffi Péter geológus barátom küldte el azt az Environment & Progress-ben tavaly megjelent cikket, amelyikre nem találok sem jelzőt, sem metaforát, sem hasonlatot. Ami hirtelen az ujjbegyemre jön, az túl obszcén lenne, még egy blogban is.

Titokban még mindig reménykedem, hogy a Péter által küldött PDF egy hamisítvány. Vagy hogy a cikk valóban megjelent, de nem egyéb, mint egy Alan Sokal – mintára írt cselszöveg, mellyel a ravasz szerző a szerkesztőbizottság figyelmetlenségét és/vagy szakmai inkompetenciáját akarja leleplezni.

De attól félek, hogy a szóbanforgó iromány valóban megjelent, és hogy a szerző és szerkesztő egyaránt komolyan vette és veszi. A szerzőt Grigore Albu Gral-nak hívják, a cikk címe pedig “Oparino-Darwinismul şi aritmetica energiilor înalte”. Íme egy kis ízelítő:

Din 18446744071709551616 * 18446744071709551616 = 34028336867723539515251620971078211456 primim informaţia că “chipul sub perenitate undă mută cadrul in transfluidul ridicării pe poduri, acolo aşezîndu-l pe loc de urmaş la înnemuire așa cum îl arată arta încredinţării la desul răzor ce se cheamă operator in tăria imediată a repurtării de la reperele implinirii o metareturație Mo; învlăguitor gata să răsară zicere din piatră fără opoziţie la semnele spuse zeiește în cerul anga, idee că vatra harică sub strălucire pe direcție adună încredinţările asupra seminței cunoscute punct în Dyatră”. Nu se putea o concluzie mai bună pentru ceea ce, în lume a fost gândirea lui Oparin, iar intr-un univers, to pyen aderenţă la încredinţare prin opera Oparin.

A románul nem tudó olvasókat ezennel megnyugtatom, hogy nem vesztettek semmit, ugyanis a fenti idézetnek abszolút, de abszolút semmi értelme nincs, a halandzsának egy gigászi csimborasszója, jobbanmondva everesztje ez, amelyet olvasván félő, hogy az ember nem csak fejfájást kap, de az agytörzse is gyors zsugorodásnak indul.

A kérdés csupán az, hogy mit keres egy ilyen iromány Románia egyik legtekintélyesebb egyetemének egyik hivatalos szaklapjában. Ki az a szerkesztő, aki beteszi a lapba. Hol van a peer-review rendszer szakértője, kinek ez esetben csak annyi lenne a dolga, hogy a cím elolvasása után ráírja nagy piros betűkkel a kéziratra: REJECT. Hol vannak a Környezettudományi Karon dolgozó szakik, akik remélhetőleg ennél értelmesebb és maradandóbb dolgokkal akarnak foglalkozni, és kutya kötelességük lenne, hogy megmondják a véleményük egy ilyen esetben.

A mai Romániában, ha valaki járatos a hatalom és a pályázgatások berkeiben, könnyű új “tudományos” lapokat és intézményeket létrehozni, hangzatos címekkel, de zéróhoz közelítő tartalommal. Formă fără fond, ahogy Sorin Antohi jellemezte néhány évvel ezelőtt egy kaliforniai informális összeröffenésen a hasonló kolozsvári megmozdulásokat (utólag persze Antohiról is kiderült, hogy a “fond fără formă” bajnoka).

Valódi, maradandó tudást és tudományt viszont annál nehezebb kiizzadni. Márpedig csak azt érdemes.

Az anekdota hatalma

Néhány hete egy, a Háromszékben megjelent cikk kapcsán írtam a homeopátiáról. A cikk egyrészt komoly tudományként mutatja be a homeopátiát, másrészt azt állítja, hogy a homeopátia a magfúzió energiáját használja fel gyógyításkor. Érdemes visszatérni a témára — például ebben a kommentben leírt jelenségre:

Ez a magfúziós cucc nyilvánvaló baromság, azonban gondolom itt is, mint az egyéb “alternatív” gyógymódok esetén szét kell választani a kuruzslókat a szakemberektől. A mi két éves fiunknál eddig működik a homeopátia, még a durva ekcémája esetében is, amivel a “hagyományos” orvoslás csődöt jelentett. Elég furcsa lenne egy pár hónapos vagy 1-2 éves gyerek esetében placebo hatásra hivatkozni…

Valóban valószínűtlennek tűnik, hogy egy néhány hónapos gyermekben tudatosulna, pontosan mi is történik — és emiatt a placebo hatás nem működhet. Nem tudom, melyik az a kor, amelyiktől fogva a gyerekek elég okosak ahhoz, hogy a placebo hatás működjön. Csak úgy intuitíven, minden bizonyíték nélkül, a két év nekem elég soknak tűnik, kétéves gyerekek már elég sokat értenek a körülöttük levő világból.

De tegyük fel, hogy valóban nem lehet ezt az esetet a placebo-ra fogni. Mi lehet akkor a magyarázat? Valóban azt bizonyítja-e ez, hogy a homeopátia igenis működik, ha jó szakemberek művelik?

Az “én gyerekem/ismerősöm/rokonom is meggyógyult”-jellegű érveléssel az a baj, hogy anekdotikus bizonyítéknak (angol “anecdotal evidence”) számít, nem tudományos bizonyítéknak. Az ember hajlamos arra, hogy ok-okozati összefüggést találjon ott is, ahol az nem létezik. Különösen, ha a feltételezett ok időben megelőzi a feltételezett okozatot – ez esetben a homeopátiával való kezelés a gyógyulást. Post-hoc következtetésnek hívják az ilyent; ez a hibás érveléstípusoknak egy változata. Az emberi szervezet úgy lett kitalálva (az evolúció által, persze), hogy kisebb betegségekből előbb-utóbb kigyógyuljon. Ha a betegség alatt valami kezelést kaptunk, akkor nagyon nagy a kísértés, hogy azt higgyük, attól gyógyultunk meg. Tegyük hozzá rögtön, hogy nincs kizárva: valóban a gyógykezelés segítette elő a gyógyulást – ezt azonban nem tudhatjuk biztosan. Hogy többet megtudjunk a kezelés hatékonyságáról, ahhoz nem egy, hanem több (sokszor több száz, vagy több ezer) esetre van szükség, és a kezelést meg az eredmények felmérését ellenőrzött klinikai feltételek között kell elvégezni. Ha a gyógykezelés valóban működik, akkor egy ilyen klinikai vizsgálat során kiderül, hogy a véletlenszerűnél és a placebo-hatásnál statiszikailag szignifikánsan többen meggyógyultak. A vizsgálatnak ‘double blind’-nak (“kétszeresen vak”-nak) kell lennie: sem az orvos, sem a páciensek nem tudják, hogy ki tartozik a kísérleti csoportba (akik valóban kapnak a feltételezett hatóanyagból), és ki a kontrollcsoportba (akik csak placebot kapnak). Ez a trükk nemcsak a placebo-hatást szűri ki, hanem a kutatóknak azt a hajlamát is, hogy nekik valami miatt ‘kedves’ eredményt hozzanak ki (ez az, amit angolul “experimenter bias”-nak hívnak).

Visszatérve a homepátiára: az eddig elvégzett több mint száz double-blind tanulmány és az azokat összegező meta-tanulmányok mind azt mutatják, hogy a homeopátiás kotyvalékok nem jobbak a placebo-nál. A homepátia közönségsikerének titka részben azzal függ össze, hogy az emberi agy szereti a jó sztorikat, mint a cukrot: szép, összefüggő mesévé szövi azt is, ami sokszor csak véletlen egybeesés. De ha ésszerűen akarunk közelíteni egy témához, akkor meg kell tanulnunk felülkerekedni az anekdota hatalmán.

Egyetemek toplistája 2007

Az Ad Astra társaság (pontosabban Răzvan Florian) közzétette a romániai egyetemek 2007-es toplistáját. A lista azt veszi figyelembe, hogy hány cikket közöltek nemzetközileg számontartott (azaz az ISI által számontartott) tudományos lapokban egy-egy egyetem tanárai és kutatói. A közölt cikkek számát persze normalizálják a tanárok számával, hogy a nagyobb egyetemek ne legyenek előnyben. A teljes lista megtekinthető az Ad Astra honlapján.

Három jó hír:

1. A számok általában növekvő tendenciát mutatnak az előző évekhez képest. Ha lassabban is, mint az ember szeretné, de a dolgok csak jó irányban alakulnak.

2. A Babeş-Bolyai most először megelőzte a Bukaresti Egyetemet, azaz a második helyre került a Iaşi-i A.I. Cuza Egyetem után. A Bukaresti Egyetem kutatói által közölt cikkek száma esett 11%-kal, míg a kolozsváriaké nőtt 13%-kal.

3. A Sapientia Egyetem a 40. helyre került, öt cikkel, ami nem is rossz teljesítmény, ahhoz képest, hogy milyen fiatal a Sapientia. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy 348 tanár és kutató foglalkozik a Sapientián, úgyhogy az öt helyett több mint hetven cikket kellett volna közölniük ahhoz, hogy az első három egyetemhez mérhető szinten legyenek. Nem is beszélve, hogy az első háromnak is bőven van még ahova fejlődni.

Továbbra sincsen persze egyetlen romániai egyetem sem a világ legjobb 500 egyetemének listáján, annak ellenére, hogy két lengyel, két magyar, és egy cseh egyetem is kiérdemelte ezt a státust.

Ettől függetlenül, gratulációk mindazoknak, akik megérdemlik.

ps. A teljesség kedvéért: érdemes beleolvasni Sebastian Buhai témához kapcsolódó kommentárjába is.