Sarlatánsági lista

John Baez angol eredetijéből magyarítva.

Egy egyszerű módszer annak pontozására, hogy valaki mennyire minősül sarlatánnak – vagy nem.

1. Kezdetnek: -5 pont.
2. 1 pont minden állításért, amelyet a legtöbben hamisnak tartanak.
3. 2 pont minden állításért, amelyik egyértelműen értelmetlen.
4. 3 pont minden állításért, amelyik logikailag nem következetes.
5. 5 pont minden ilyen állításért, amelyiket a szerző nem hajlandó kijavítani.
6. 5 pont az olyan gondolati kísérletért, amelyik ellentmond egy általánosan elfogadott valódi kísérletnek.
7. 5 pont minden nagybetűs szóért.
8. 10 pont minden kijelentésért, mely szerint a kvantummechanika alapjaiban helytelen.
9. 10 pont minden önmagát Einstein-hoz való hasonlításért, vagy az olyan állításért mely szerint a speciális vagy általános relativitás alapjaiban helytelen.
10. 10 pont annak emlegetéséért, hogy a szerző járt egyetemre, mintha ez az épeszűség bizonyítéka lenne.
11. 20 pont az arra való utalásért, hogy a szerző Nobel díjat érdemelne.
12. 20 pont minden önmagát Newtonhoz való hasonlításért, vagy az olyan állításért mely szerint a klasszikus mechanika alapjaiban helytelen.
13. 20 pont minden olyan hivatkozásért, amelyik sci-fi alkotásokra vagy mítoszokra támaszkodik, mintha azok tények lennének.
14. 20 pont hogyha a szerző azzal védi magát, hogy más, régi elméleteket is megpróbáltak már nevetségessé tenni.
15. 30 pont minden önmagát Galileo-hoz való hasonlításért, vagy az olyan állításért mely szerint a szerző az Inkvizíció áldozata.
16. 30 pont azért, ha a szerző szerint a tudományos “establishment” ellene konspirál, és megakadályozza, hogy a munkássága a megérdemelt elismerést kapja.
17. 40 pont azért, hogy ha valaki egy forradalmian új elméletet mutat be, anélkül, hogy annak ellenőrizhető predikciói lennének.

Házi feladat: Hány pontot érne el Balogh Béla ezen a skálán? Hát Spanyol Zoltán?

A pokol tornáca: csak csel volt

Ezt hivatalosan ez év április 22-én jelentette be egy XVI. Benedek pápa által jóváhagyott bizottság. A “felfedezés” több hónapi (évi?) kemény munka eredményeként született. Az ok: még a pápánál-is-katolikusabb Benedek is túl szigorúnak találta azt az “elméletet”, mely szerint a megkereszteletelenül meghalt gyermekek a Limbus-ban (angol “limbo”), azaz a pokol tornácán töltenék az örökkévalóságot. A bizottság szerint a pokol tornáca

“az üdvözülés indokolatlan korlátozását jelentette. Következtetésünk szerint komoly teológiai és liturgiai érvek szólnak amellett, hogy a keresztség nélkül elhunyt csecsemők is örök boldogságot nyerhetnek. Biztosat nem állíthatunk, de azt tudjuk, hogy a szerető és igazságos Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön.”

Pünkösd és a nagy csíksomlyói összeröffenés idején nem akarok ünneprontó lenni, de mégis az leszek (szori): milyen alapon jutott a bizottság arra a következtetésre, hogy a pokol tornáca nem létezik? Mi a bizonyíték? Mi változott az egyház eddigi adatbázisában, ami cáfolná a tornác létezését? Talán ásatásokat folytattak valahol? Expedíciót küldtek eddig feltáratlan, veszélyes helyekre? Új szénizotópos kormeghatározásokat végeztek, amelyek ellentmondanak az eddigi status quo-nak? Elárulná nekem valaki, hogy hogyan működnek az ilyen revíziók? És hihetünk ezek után szilárdan a menny és a pokol létezésében? Mi lesz, ha egyszer azt is megállapítják, hogy komoly teológiai és liturgiai érvek szólnak amellett, hogy maga a pokol sem létezik?

Ezek az emberek nagy tudású értelmiségieknek hiszik és tüntetik fel magukat, és elvárják, hogy komolyan vegyük őket. Ami engem illet, az ilyen elmélkedések végképp meggyőznek róla, hogy körülbelül egymilliárd dolog van, amivel érdemesebb tölteni az időt, mint az egyház – bármelyik egyház – (l)égbőlkapott tanításaival. Egy gyengécske regény, egy unalmasan megírt tudományos cikk, egy enyhén túlexponált fénykép, egy átlagon aluli ízű bor — mind-mind izgalmasabbak és értelmesebb időtöltésnek számítanak.

Ennek szellemében, üdvözülésem érdekében – elvégre szerető és igazságos az Úr -, ezennel töltök magamnak egy pohár zinfandelt, melynek párját nektek is kívánom.

Jézus nem járhatott vízen, esetleg puliszkán (avagy milyen egy nem-newtoni folyadék)

Habár az fizikai lehetetlenség, hogy valaki – minden segédeszköz nélkül – a víz színén sétáljon, mint azt állítólag Jézus tette (yeah, right), vannak folyadékok, amelyek felszínén valóban lehet mezítláb közlekedni. Jó példa az alábbi Youtube videó, amelyikben egy medencét finomra őrölt kukoricaliszttel és vízzel töltöttek tele, hogy utána lezserül szaladgáljanak a víz, jobbanmondva puliszka tetjén.

A fizikai magyarázat egyszerű (még én is értem): a víz egy newtoni folyadék, a puliszka pedig nem. A newtoni folyadékokat az jellemzi, hogy a nyírás sebessége (angol ‘shear rate’) egyenesen arányos a nyírófeszültséggel (angol ‘shear stress’). A kettő közötti arány nem egyéb, mint a viszkozitás. Ha a nyírófeszültséget a nyirássebesség függvényében ábrázolod, egy, az origóból kiinduló egyenest kapsz. Így viselkedik a víz. Ezzel szemben a puliszka nehezen deformálódik, azaz folyik, ha a nyírássebesség nagy, és könnyebben, ha a nyírássebesség kicsi; a viszkozitása nő a nyírássebességgel együtt. Ezért lehet szaladgálni a puliszka felszínén; és ezért süllyed bele a tag a videón a puliszkába, mikor nem mozog elég gyorsan. A nyírófeszültség-nyirássebesség függvény nem egy egyenes, hanem egy felfele konkáv görbe. A puliszka egy dilatáns (dilatant) folyadék; ezzel szemben a pszeudoplasztikus folyadékok nyírófeszültség-nyirássebesség görbéje felfele konvex, azaz a viszkozitás csökken ahogy a nyirássebesség nő. Ilyenek például a festékek.

Egy harmadik kategória a Bingham folyadék, vagy plasztikus folyadék (angol Bingham plastic). Ez csak akkor kezd folyni, hogyha a nyírófeszültség meghalad egy kritikus határt. Ezt a modellt hasznáják például az iszapfolyások és törmelékfolyások leírására.

Na de ennyi elég a puliszka-fizikából.

Hogyan lesz Herz-féle szalámi a Gangesz partjaiból

Először is, félreértések elkerülése végett: rendkívűl méltányolandó, hogy – ellentétben sok hazai lappal – a Transindexnél állandó témának számít a globális felmelegedés.

De. Miért kell mindig jelezni, hogy tulajdonképpen csak egy meccsről van szó, és az Igazság nem pártol senkit, mert az Igazság nem is létezik. Miért kell mindent el=%!+szni a posztmodern csomagolással, a CNN-szagú “we do not take sides”-jellegű hozzáállással (we do not take sides = mi nem állunk senkinek a pártján). Itt van például ez a szöveg:

“Vannak, akik a klímaváltozás, mások a klímaváltozás miatti túlzott aggódás miatt aggódnak. A globális felmelegedés hívői, ateistái és szkeptikusai játsszák, egyre csak játsszák a meccseket; kölcsönösen politikai befolyásoltsággal, tudománytalansággal vagy áltudományossággal vádolva egymást.

Al Gore volt amerikai alelnök Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Kényelmetlen igazság klímakutatók szerint valójában inkább (politikai) kampányfilm, amelynek megállapításai sok esetben pontatlanok.”

Valóban, “a globális felmelegedés hívői, ateistái és szkeptikusai játsszák, egyre csak játsszák a meccseket”, de ne felejtsük el, hogy a felezővonal két oldalán kik állnak. Azok az emberek, akik az életük nagy részét a klímaváltozások vizsgálásával töltötték, akik híres egyetemeken tanítanak vagy kutatnak, akik cikkeket írtak a témáról komoly tudományos lapokban, szóval ezek az emberek szinte kivétel nélkül azt állítják, hogy a globális felmelegedés létezik, és jobb, ha komolyan vesszük. Velük tart még egy néhány politikus, mint pl. Al Gore, plusz egy halom hollywoodi színész meg színésznő, demokrata-pártiak, persze. De a fontos az első kategória.

Lássuk, kik vannak az ellenfél csapatában. Általában olyanok, akik sokkal kevesebbet tudnak a témáról. Mint pl. Michael Crichton, aki lehet, hogy tűrhető hollywoodi forgatókönyveket ír, de sem képzettsége, sem tudása nincs elég ahhoz, hogy figyelemreméltó véleményt mondjon a klímaváltozásról. És egy halom olyan társa, akik vagy a Bush-kormánnyal és ultrakonzervatív híveivel szimpatizálnak, vagy a kőolajcég-lobbinak dolgoznak. Mikor már nagy kőolajcégek is (BP, Shell) elismerik, hogy a globális felemelegedés valóban olyan probléma, amit komolyan kell venni, akkor nem igazán értem, hogy Crichton és társai mi a csodát akarnak.

A meccs-metafóra tehát elég hamisan hangzik. Esetleg akkor lenne hasznos, ha tovább fejlesztenénk: olyan ez a meccs, mintha a brazil válogatott az aranyosgyéresi Sodronyipar ellen játszana. Az eredmény jelenleg 124-0.

De ami azután következik, – hogy az Al Gore film a “klímakutatók szerint valójában inkább (politikai) kampányfilm, amelynek megállapításai sok esetben pontatlanok” – az egyszerűen nem igaz. Al Gore filmjét ugyanis a klímakutatók döntő többsége meglepően pontosnak és megbízhatónak találta tudományos szempontból [Akit érdekel a téma, az utánanézhet a RealClimate.org honlapon]. Láttam a filmet — és szeretném, ha minden dokumentumfilm csak ennyire lenne kampányfilm.

Nem is beszélve, hogy a film pontatlanságát bizonyító belinkelt hír, amit talán az MTI-től vett át a Transindex, tele van pontatlanságokkal. Kiváló példája ez annak, hogy hogyan lesz a “Jöttem a Gangesz partjairól / Hol álmodoztam déli verőn”-ből “A Herz-féle szalámiban / Sokkal sűrűbb a só” [lásd Karinthy Műfordítás című szövegét]. Azt olvashatjuk például, hogy

“Az NPR rádió Renee Montagne klímaszakértőt kérdezte, aki szerint a tudósok kívülállónak tekintik a volt alelnököt, aki néha túllő a célon.”

Nos, Renee Montagne körülbelül annyira klímakutató, mint amennyire én ortodox pap vagyok; Renee Montagne ugyanis az NPR szerkesztője és riportere. A hír valószínűleg ebből az NPR interjúból ihletődött; és a fordító-hírszerkesztőnek nagyon rossz véleménye lehetett Al Gore-ról meg a globális felmelegedésről, ugyanis teljesen elferdítette a dolgokat. Kihagyta például az utolsó, mintegy összegező bekezdést, mely szerint

“…a kutatók valójában hálásak Gore-nak, hogy a nagyközönség figyelmét is felhívta ezekre a problémákra. De a kutatók nagyon vigyáznak arra, hogy a részletek mennyire pontosak. És amikor nem teljesen pontosak, akkor egy kicsit húzzák az orrukat. Dehát ez a különbség egy tudománynépszerűsítő és egy tudós között.”

Gore tudománynépszerűsítő, nem tudós. De valódi tudományt népszerűsít, és nem is teszi azt rosszul. És jelenleg minden tudományunk elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy globális melegedés van, és hogy nekünk, embereknek is valami közünk van hozzá.

Miközben ezt írtam, a ‘brazilok’ még rúgtak egy gólt. 125-0.

New Orleans, Jazz Fest


New Orleans az a város, ahol nehéz olyan kocsmát, vendéglőt, klubot, vagy akár üzletet találni, ahonnan rossz zene szól. Márpedig a zene sok helyen szól, és nem is kis hangerővel, minden este a French Quarter-ben, egymást túlkiabálva, egymást túllicitálva. Egyfajta “survival of the fittest”-ről van szó: a Bourbon utcán, ha nem tudsz elég nézőt, hallgatót, turistát, alkoholistát, szájtátót becsalogatni minden este, akkor el vagy veszve.

New Orleans az a város, ahol reggel tízkor leülsz, hogy igyál egy kávét, és megkérdezik, nem óhajtasz-e egy ‘bloody mary’-t. S ha körülnézel, látod, hogy vannak, akik nem utasítják vissza.

New Orleans az a város, ahol egymást érik a jobbnál jobb és drágábbnál drágább vendéglők; de nem messze a legelitebb kajáldáktól és hotelektől bedeszkázott, elázott, hiányos fedelű épületek jelzik, hogy merre pusztított 2005-ben a hurrikán.

Norah Jones
New Orleans az a város, ahol minden évben egy néhány százezer ember gyűl össze zenét hallgatni a Jazz Fest-en, ahol nemcsak dzsesszt játszanak, és, akárcsak a French Quarter-ben, nehéz hallgathatatlan zenét találni. Miközben Van Morrisont vagy valamelyik névtelen helyi együttest hallgatod (amelyik sok szempontból jobb, mint Van Morrison, különösen néhány sör után), enyhe marijuána-illat lengi be a levegőt. A happiness-hangulat azokat is elkapja, akik csak passzívan szívják.

Vagy az a sörnek köszönhető?


Több fotó itt.

Hogyan beszéljünk és írjunk posztmodernül

Stephen Katz, Trent Egyetem, Peterborough, Kanada

[Mivel aktualitásából nem sokat veszített, talán érdemes feleleveníteni ezt a szöveget, amelyet Stephen Katz angol eredetijéből fordítottam évekkel ezelőtt – zs].

Az utóbbi tíz évben a posztmodernizmus divatos frázissá vált magas értelmisegi körökben. Könyvek, cikkek, konferenciák, egyetemi kurzusok visszhangozzák a posztmodernizmusról szóló vitákat, melyek a jelenkor egyediségét hangsúlyozzák. Olyan időket élünk úgymond, mikor a komputerizálás, a globális gazdaság és a média visszafordíthatatlanul megváltoztatták a társadalmi elfoglaltságok összes formáit. Kultúráról előadásokat tartó szociológia professzorként én is e környezet részének érzem magam, és a posztmodernizmus mint értelmiségi mozgalom és gyakorlati probléma egyaránt érdekel. Tapasztalatom szerint egy szakadék választja el egymástól azokat, akik a posztmodern fordulatban csupán a jól ismert régi csapdák neokonzervatív újracsomagolását látják, és azokat, akik szerint a posztmodernizmus egy régóta szükséges ellenszer az oktatásban, esztétikában és politikában uralkodó modernista elvekre. Átmeneti álláspontok is léteznek persze, attól függően, hogy ki hol és hogyan látja a legoptimálisabb utat az új évezredbe.

Úgy gondolom azonban, hogy az igazi szakadék nem annyira az álláspontok közelíthetetlenségéből, mint inkább a nyelvi különbségekből adódik. Értelmiségi körökben a nyelvi testtartás épp olyan fontos lehet mint a tartalom. Más szóval: nem az az igazán fontos, hogy kedveled-e vagy sem a posztmodernizmust, hanem az, hogy tudsz-e posztmodernül írni és beszélni. Tegyük fel, hogy be akarsz kapcsolódni az irodalomelmélet és a minden-célra-alkalmas mély gondolkodás helyi mandarinjainak beszélgetésébe, de fogalmad sincs, hogy mit mondjál. Vagy mondasz valamit, amit relevánsnak, sőt, egyenesen jó meglátásnak tartasz, de figyelembe se vesznek, vagy enyhe sajnálattal néznek rád. Itt van tehát egy rövid útmutató a posztmodern nyelv megtanulásához.

Először is: soha ne feledd, hogy az egyszerű és világos fogalmazás szóba sem jöhet. Túl realista, modernista és nyilvánvaló. Hogy ezt kidomborítsa, a posztmodern szöveg nyelvi játékosságot, paródiát és többértelműséget követel a szerzőtől. Mivel ezt gyakran nem könnyû betartani, a homályos fogalmazás általánosan elfogadott helyettesítővé vált. Tegyük fel például, hogy valami ilyesmit akarsz mondani:

Hogy elkerüljük a bennünket befolyásoló kulturális elfogultságokat, a nyugati társadalmakon kívűli emberek véleményére kell figyelnünk.

Ez egyenes beszéd, de unalmas. Nézzük csak például a ‘vélemény’ szót. Posztmodernül ‘vélemények’ helyett ‘hangok’-at használnánk, de jobb a ‘vokalitások’, és még jobb a ‘multivokalitások’. Tedd még hozzá például az ‘intertextuális’ jelzőt, és nyert ügyed van. A ‘kívűli emberek’ szókapcsolat ugyancsak túl egyszerű és lapos. A ‘posztkoloniális másságok’ már sokkal jobban hangzik. Helyesen beszélni posztmodernül csak akkor lehet, ha a jól ismert rasszizmus és szexizmus mellett egy sereg más előítéletről is könnyedén szövegelsz. Ilyen például a ‘fallogocentrizmus’ – férfi-központúság, mely a bináris logika racionalisztikus formáival társul. Végül a ‘bennünket befolyásoló elfogultság’ pongyola fogalmazás; használj kevésbé érthető igéket és szókapcsolatokat, mint például az ‘identitásainkat mediáló szubjektivizmus’. Az átírt szöveg végső formában tehát így szól:

Hogy elkerüljük az identitásainkat mediáló fallogocentrikus szubjektivizmusokat, a posztkoloniális másságok intertextuális multivokalitásaira kell figyelnünk.

Ez már kezd posztmodernül hangzani!

Ha nincs időd és energiád, hogy elsajátíts egy minimális posztmodern szinoníma- és neologizmus-szókincset, mely megmentene a nyilvános lebőgéstől, ne feledd: az sem baj, ha félrebeszélsz, ha azt a megfelelő módon teszed. A posztmodern nyelvtanulás egy második fontos stratégiája arra tanít, hogy használj minél több toldalékot, képzőt, kötőjelt, aláhúzást és minden egyebet, amit a számítógép elbír (számítógép nélkül pedig lehetetlen posztmodernül írni!). Időmegtakarítás végett jobb, ha készítesz egy rövid táblázatot. Három oszlopra lesz szükséged. Az első oszlopba írjuk az előképzőket: poszt-, hiper-, pre-, de-, disz-, re-, ex- és ellen-. A második oszlop az utóképzőket és más végződéseket fog tartalmazni: -izmus, -itás, -áció, -i, stb. A harmadik oszlopba írj egy sor elismert és jól ismert nevet, amelyek jelzőként vagy izmusokként egyaránt tekintélyt hordoznak, pl. Barthes (Barthes-i), Foucault (Foucalt-i, foucaltista, foucaltizmus), Derrida (derridai, derridizmus).

Lássuk, hogyan lehet ezt a táblázatot használni. Tegyük fel valami olyasmit akarsz mondani, hogy

A modern épületeknek elidegenítő hatásuk van.

A gondolat nem rossz, de nyilvánvaló, hogy nem sokat lehet vele kezdeni ilyen formában. Meg sóspereccel sem kínálnának meg egy konferencia fogadásán, ha ez így kicsúszna a szádon. Esetleg odatennének takarítani, miután véget ért a fogadás. Szóval jobb ha előveszed a három oszlopos listát. Nézzük először az előképzőt. A pre- jónak tûnik, és a poszt- is, de több prefix egymás után a legjobb. A ‘modern épületek’ helyett – légy kreatív! – az ‘ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása’ kezdetnek nem rossz. Az ‘elidegenítő’ elavult és hatástalan szó, helyette valami egyebet kell találnunk, a második oszlop végződéseivel fűszerezve. Az ‘antiszocialitás’ jut most hirtelen eszembe, de még jobb, ha igazi posztmodern módra egy kis kétértelműséget is bedobunk az ‘antiszocialitás/szeduktivitás’ kombinációval. A harmadik oszlopból válassz egy szerzőt, kinek műveiről mindenki jó véleménnyel van, de soha nem volt ideje és kedve, hogy elolvassa őket. Ha a választás nehezen megy, a francia teoretikusok mindig biztos húzásnak számítanak. Jelenlegi példánkhoz a szociológus Jean Baudrillard-ot javaslom, aki sok, nehéz és mély szöveget írt a posztmodern térről, mint olyan. A nemek közötti viszonyt sem szabad kifelejteni. Végül tedd folyékonnyá az egészet egy néhány kulcsszóval (pl. ambivalens, szubjektivitás) és egy halom kötő- gondolat- és zárójellel, és kész vagy. Íme, az eredmény:

Az ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása egy ambivalensen visszatérő antiszocialitást/szeduktivitást kényszerít ránk, melyet a granulált szubjektivitás demaszkulinizált Baudrillard-i diskurzusában találunk enunciálva.

Megtörténhet, hogy egy adott ponton valaki megkérdi, miről is beszélsz. Ez a veszély mindenkit fenyeget, aki posztmodernül beszél, és minden áron elkerülendő. A fontos az, hogy a kérdést feltevő személy úgy érezze: nem igazán értette meg a lényeget. Ezt a legkönnyebb úgy elérni, ha egy újabb posztmodern szóáradatot zúdítasz rá, eredeti mondandód egyszerűsítése és megvilágítása érdekében. Ha ez nem működik, esetleg nem marad más hátra, mint a szörnyen modernista hangzású gondolat, hogy “nem tudom”. De ne hagyd magad, inkább mondd ezt:

A kérdésed instabilitása több, ellentmondásosan rétegzett választ ébreszt bennem, melyeknek interkonnektivitása nem képes kifejezni az általad keresett logocentrikus koherenciát. Csupán azt mondhatom, hogy a realitás sokkal egyenetlenebb és az (ál)reprezentációi sokkal kevésbé hitelt érdemlőek mint amennyi időnk van, hogy itt feltárjuk. Van még kérdés? Nincs? Akkor lökjétek ide a sósperecet és a sört.

Tíz ok, ami miatt Macváltozott az életem

Az utóbbi időben amolyan multikulturalizmus alakult ki körülöttem ami a számítógépeket illeti. Nap mint nap három különböző operációs rendszerrel van dolgom. Az irodában egy HP laptopot és egy Linux desktopot kínozok; itthon pedig egy iMac-kel szórakozom, amelyiken a Windows XP-t meg a Unix terminált is elindítom néha. De térjünk a lényegre — itt van tíz ok ami miatt az iMac-en határozottan élvezek dolgozni, a másik kettőn pedig nem mindig. A sorrendnek semmi jelentősége.

1. Csendesebb. Az iMac zajszintje olyan alacsony, hogy legtöbbször alig lehet észrevenni, hogy be van kapcsolva. Ez nem mondható el az HP laptopról. Vagy a többi PC-ről, amivel valaha is dolgom volt.

2. Szebb a külseje. Az iMac olyan, mint egy remekül sikerült kiállítási darab a Modern Művészetek Múzeumából. Az HP pofalemeze tűrhető, de nem nyújt több esztétikai élményt, mint egy műanyag szerszámosdoboz.

3. Update-ek csak ritkán vannak, és ha vannak, akkor egyszerű és gyors az installálás. A gépet általában nem kell újraindítani. Ha elindítom a Windows XP-t az iMac-en, szinte mindig talál egy néhány update-et, és a letöltés után állandóan agitál, hogy a gépet újra kell indítani.

4. Szebb az interfész (van erre jobb vagy szebb magyar szó?). A Mac OS X – ben minden minimalistán elegáns. Tudom, hogy egy számítógépnél nem ez a legfontosabb dolog, de miért ne lenne szép, ha mindennap dolgunk van vele.

5. Kikapcsoláskor és indításkor kb. háromszor olyan gyors, mint az HP laptop (tudom, hogy nem egészen jogos ez az összehasonlítás, de akkor is).

6. Simán és minden bökkenő nélkül együttműködik az iPoddal. Ezt nem mondhatom el az iMac-et megelőző PC-ről (OK, ez lehet, hogy részben az Apple hibája). A zenehallgatás teljesen más műfaj lett mac-esedésem óta: az iPod-jelenség mellett drót nélkül lehet a zenét az iTunes-ból a nappali szoba hangszóróiba küldeni.

7. Stabilabb. Program-lefagyások az iMac-en is előfordulnak, de a vérnyomásom általában kevésbé veszélyeztetett, ha a Mac-en dolgozom.

8. Az iPhotóval fotós igényeimnek 99%-át el tudom intézni; a Photoshop Elements-et csak ritkán indítom el. Az iPhoto ráadásul gyors, szép, és elegáns. A teljes-képernyős képszerkesztés is sokat megér.

9. A Mac OS X-be épített kereső, a Spotlight, össze sem hasonlítható a Windows XP keresőjével. Tudom, létezik Google Desktop és a Windows Vistának van új keresője. A Google Desktop-ot próbáltam, és lassúnak találtam. A Vista-t nem próbáltam, és valószínűleg nem is fogom egyelőre.

10. Egyszerre tudok rajta Mac, Windows, és Unix programokat futtatni. Erre tulajdonképpen ritkán kerül sor, de maga a tudat nem rossz, hogy gyakorlatilag bármi működik.

Homeopátia és magfúzió

A Háromszék a homepátiáról cikkezik, itt és itt. Persze a szerző meg sem említi, hogy a homeopátiát nem igazán fogadja el az orvostudomány, és – ugyancsak a szerző – úgy állítja be, mintha csupán az orvoslás egy sajátos formájáról lenne szó, amelyik – gondolom, a hagyományos orvostudománnyal ellentétben – “holisztikus”, “egyénre szabott”, és “nem gátolja a természetes reakciókat”. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy a homeopátiás szerek olyan fantasztikusan kis mennyiségű feltételezett hatóanyagot tartalmaznak, hogy gyakorlatilag vizet vagy alkoholt vásárolunk jó pénzért, amikor ilyesmit veszünk. Nem olyan rég elmentünk a gyógyszertárba szemcseppet venni, és szinte kifizettünk egy nagyon profinak kinéző üvegecske gyógyszert a kasszánál, amikor észrevettük az apróbetűs feliratot rajta, hogy “homeopathic medicine”. És nem volt olcsó – kb. kétszer olyan drága volt, mint az igazi szemcsepp, amelyikben ugyanaz a hatóanyag. Jobbanmondva az igazi szemcseppben van hatóanyag, míg a homeopatikusban nincs. De a nagy büdös semmiért kétszer annyit fizetsz.

Szóval. Az érdekes az, hogy mikor a homeopátiát kitalálta Samuel Christian Friedrich Hahnemann valamikor a 19-ik században, nem is volt olyan nagy hülyeség. Abban az időben ugyanis az orvostudomány még gyerekcipőben járt, és olyan bajok gyógyításaként, amire ma aszpirint vagy paracsetamolt venne az ember, alaposan megcsapolták a népeket, olyan megfontolásból, hogy a vérrel együtt a betegség is távozik. Ehhez képest a homeopátiás módszerek lehet, hogy nem segítettek sokat, de legalább nem is ártottak. Hahnemann úgy vélte, hogy a legtöbb betegséget “miazmák” okozzák, amelyek a bőrön keresztül kerülnek be a szervezetbe, és emiatt gyakran a betegségek valamilyen kiütések formájában jelennek meg. [A miazmák létezésére persze semmiféle bizonyíték nincs.] De idézzük a Háromszéket, legalább ott, ahol a szöveg közel áll a valósághoz: [A homeopátia] “legfőbb alapelve a hasonlóság törvénye, ami azt jelenti, hogy egy anyag segíteni fog az olyan tünetek gyógyításában, melyek hasonlóak az anyag által egészséges vizsgálati személyeken kiváltott tünetekhez”. Ezt az elvet követve Hahnemann nem azt vizsgálta, hogy egyes szerek hogyan hatnak beteg páciensekre, hanem azt, hogy milyen hatásokat váltanak ki egészséges embereknél. Ha például valami – bármi – taknyolást váltott ki a kísérleti alanyoknál, akkor azt Hahnemann és követői jó hűlés elleni gyógyszernek nyílvánították. Így lett a hagymából hűlés elleni gyógyszer.

Mindez érdekes és csak enyhén volt tudománytalan a tizenkilencedik században – de manapság nemcsak hogy nem érdekes, de egyértelműen és totálisan tudománytalan. Azt állítani, hogy “bármilyen heveny vagy idült betegség kezelhető homeopátiával”, enyhén szólva felelőtlenség. Több száz tanulmány készült a homeopátia hatékonyságáról, és döntő többségüknek az a következtetése, hogy a homeopátiás gyógyszerek nem jobbak a placebo-nál. Miért is lennének, hiszen legtöbb kotyvalék annyira fel van higítva, hogy jó, ha van egy darab szerencsés hatóanyag-molekula benne. Márpedig hatóanyag legyen a talpán, amelyikből egy molekula is csodákat művel.

A Háromszék homeopatológusa akkor higítja ki a maradék egyetlen molekulányi hitelességet is a szövegéből, amikor kijelenti, hogy

Az atomok és mo­lekulák nagy energiatar­talommal rendelkez­nek, melyek a fénysebesség gyorsaságával mozognak, és az atomfúzió nagy mennyiségű energiát szabadít fel belőlük. A homeopátia ezt az energiát használja gyógyításra.

Hadd ismételjem el: a homeopátia az atomfúzió energiáját használja gyógyításra. Magfúzió egy kis orvosságos üvegben, hétköznapi hőmérsékleten és nyomáson. Valóban sokan álmodoznak erről – mondjuk nem olyanok, akik asztmát akarnak gyógyítani -, de eddig senkinek sem sikerült.

Egyelőre magfúziót igazán ‘hatékony’ formában csak a hidrogénbombában sikerült létrehozni. De ekkora hatékonyság láttán még Hahnemann doktor is megkérdőjelezné a magfúzió és homeopátia közötti összefüggést.

ps. A fenti szöveg egy része a Skeptic’s Dictionary-ból ihletődött. És itt van egy cikk arról, hogy miért rossz ötlet homeopátiával védekezni a malária ellen.