Székely találékonyság = 0 (legalábbis a statisztikák szerint)

Idézet az Új Magyar Szóból:

“Elképesztőnek tartom, hogy Hargita és Kovászna megyéből egyetlen szabadalmi kérés sem érkezett. Hol van a híres székely furfang?” – vetette fel az ÚMSZ-nek Varga Gábor, az Országos Szabadalmi és Védjegyhivatal (OSIM) elnöke, aki tegnap az idei szabadalmi oltalom igénylésekről számolt be. Varga kijelentésével arra utalt, hogy a két székely megye nem jeleskedett találmányokban az idén. (…) Az OSIM beszámolójából többek közt kiderül, hogy idén a legtöbb oltalom kérést – 230-at – Bukarestben nyújtották be, míg vidéken Iasi, illetve Kolozs megye 39 kérelemmel tartozik a “közvetlen élmezőnybe”. A sereghajtók között Krassó-Szörény, Mehedinti, Olt és Teleorman megye található egy-egy oltalmi kérelemmel, míg a két székely megye nullával az abszolút utolsó.

Persze a saját találmányok hiánya nem akadályozza meg a székelyeket abban, hogy olyan kiemelkedő találmányokat ünnepeljenek és támogassanak (pl. itt), mint amilyen a Spanyol Zoltán vízautója.

Ernst Haeckel-ről, kevésbé elfogultan

Azaz kevésbé elfogultan, mint ahogyan Kardos Gábor posztmodern környezetbarát és borkereskedő elmélkedik róla.

K.G. szerint

“[…] tény, hogy éppen a darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel fogalmazta meg az első “tudományos” fajelméletet, a rasszok első rangsorolását (a majmokhoz szerinte közelebb álló feketéktől a legfejlettebbnek vélt indogermán fehérekig), mégpedig szigorúan darwiniánus alapon, már 1868-ban, mindössze kilenc évvel a Fajok eredete megjelenése után.

A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak. Összesen 90 tudós társaság és akadémia tagja volt, sőt: a tankönyvekben, enciklopédiákban máig nagy biológusként emlegetik, szemérmesen elhallgatva primér rasszizmusát és a fajelmélet megfogalmazásában játszott úttörő szerepét.”

Nos, kezdjük azzal, hogy Ernst Haeckel nem nevezhető a darwinizmus legismertebb népszerűsítőjének. Borkereskedő barátunk (hadd utánozzam az ő szarkasztikus és személyeskedő stílusát) elhallgatja, illetve – rosszabbik esetben – nem tudja, hogy ez a kijelentés legfeljebb akkor lenne igaz, ha a teljes általánosítás helyett némi idő- és térbeli határokat is szabna Ernst Haeckel népszerűségének és befolyásának. Haeckel ugyanis elsősorban német nyelvterületen volt befolyásos és népszerű, és, mondanom sem kell(ene), a mai németországi egyetemeken és laborokban nem Haeckel munkássága képezi a domináns kutatási témák alapjait. Angol nyelvterületen például Darwin saját írásainak és Thomas Huxley szövegeinek jóval nagyobb volt a hatása; manapság pedig, ha valaki az evolúcióról szeretne valamit tanulni, akkor általában nem Haeckel könyveit veszi le a polcról, hanem Richard Dawkins köteteit, Stephen Jay Gould esszéit, vagy például Jonathan Weiner kiváló könyvét Darwin Galapagos-i pintyeiről. Nem is beszélve, hogy aki manapság a Haeckel téziseit nevezi darwinizmusnak, az egyszerüen nincs napirenden a dolgokkal és ideje lenne felfrissítenie tudását.

Ettől függetlenül persze Ernst Haeckel-t nem hiába tekintik az enciklopédiák egy kiemelkedő és nagy befolyású biológusnak. Nagy embereknek gyakran a melléfogásaik is nagyok; Haeckel vaskos kötetekre rúgó, jórészt kiváló minőségű rendszertani munkássága mellett jónéhány olyan gondolatot vetett papírra, ami vagy pontatlan és durván általánosít és egyszerűsít, vagy pedig egyértelműen szociáldarwinista félrebeszélés. Az 1904-ben kiadott “Kunstformen der Natur” a mai napig a természettudományt és a művészetet legjobban ötvöző munkák közé tartozik. Érdemes megtekinteni egy néhány ilyen rajzot, még akkor is, ha gyakran a művészi szabadság felülkerekedik a tudományos pontosságon.

K.G. azt is elfelejti megemlíteni (vagy nem tudja), hogy Haeckel a mai tankönyvekben és evolúciós irodalomban elsősorban annak a hipotézisének köszönhetően van jelen, mely szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést, és nem a rasszizmusba hajló szociáldarwinista elmélkedései a népszerűek. Ez utóbbiak valóban népszerűek lettek egyes rossz emlékű német nacionalista körökben, de az nem jelenti azt, hogy Haeckel egész munkássága értéktelen lenne. Kardos Gábor logikája szerint azonban Haeckel félrelépései és azoknak népszerűsége a nácik körében nemcsak Haeckelt feketítik be mindörökre, hanem az egész evolucionista biológiát és neodarwinizmust is kompromittálják, ami persze nagybetűs nonszensz. A modern biológiának ugyanis körülbelül annyi köze van Haeckel szociáldarwinizmusához, mint az általános relativitáselméletnek Newton alkímista erőlködéseihez. Newton felfedezéseinek tudományos értékét senki sem kérdőjelezi meg azért, mert a mechanika és optika forradalmasítása mellett az egyik legnagyobb tudós mellékesen alkímiával is foglalkozott (ami, megsúgom a posztmoderneknek, egyáltalán nem tudomány).

Visszatérve Haeckelhez, azt is említsük meg, hogy az “egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést” valóban elég alaposan beívódott a tankönyvírók tudatába. Bár az embriológusok már kezdettől fogva tudták, hogy Haeckelnek az embriológiai fejlődés hasonlóságát illusztráló rajzait nem kell túl komolyan venni, a tankönyvírók nem mindig értenek a biológia összes alterületéhez, és nem mindig van idejük elsődleges forrásokat használni. (Ezt nem a mentségükre szólva írom). Hogy az itt-ott pontatlan, máshol világosan elferdítő rajzok bekerültek egy halom 19-ik századi tankönyvbe, az még hagyján. De hogy a mai tankönyvek között is szép számmal vannak olyanok, amelyek kritikátlanul leközlik Haeckel rég elavult embrió-rajzait, az valóban bosszantó. Akit részletesebben érdekel a téma, annak figyelmébe ajánlom Stephen Jay Gould izgalmas esszéjét (az “I have landed – the end of a beginning in natural history” c. kötetben; p. 305-320).

Haeckel munkássága érdekes tudomány- és eszmetörténeti tanulmányokra és elmélkedésekre ad alkalmat. Botorság lenne azonban a Haeckel csúsztatásaira és rasszizmus-szagú elmélkedéseire alapozva tudománytalannak tekinteni a mai biológiát és neodarwinizmust egyaránt. Kardos Gábor persze pontosan ezt teszi, és nincs is egyedül: bármennyire is szeretne különbözni tőlük, a kreacionista tábor képviselői is szívesen emlegetik Haeckelt evolúcióellenes szövegeikben (például Michael Behe itt). Tévedések, szépítések, sőt, tudatos hamisítások mindig is lesznek a tudományban (is) — elvégre a tudósok is a Homo sapiens nevű fajhoz tartoznak. A darwini és a mai evolúcióelmélet lényegét azonban az sem érintené, ha kiderülne, hogy a fasizmus egy-az-egyben Haeckel eszméinek a gyakorlatba ültetése (persze nem az), vagy hogy az ontogenezis-filogenezis között semmiféle kapcsolat nem létezik (persze létezik).

A haeckel-i hagyatékból pedig miért ne figyelnénk arra, amire igazán érdemes.

Gödel, Einstein, Heisenberg

Kardos Gábor filozófus és borkereskedő újabb szövege a Transindex hasábjain (melyet az én ellenszövegemmel összefércelve tettek közzé) számos újabb példáját szolgáltatja az arrogáns, tájékozatlan, fehéret-feketére-festő posztmodern ömlengéseknek. Érdemes tehát szemelgetni az írásból és egy-két megjegyzést elejteni, mielőtt felháborodásunk és érdeklődésünk lankadni kezdene.

Kezdjük pl. ezzel:

“Heisenberg határozatlansági elve, Gödel tétele vagy a relativitáselméletben megjelenő szemlélet egyaránt a pozitivista objektivizmus csődjének felismerését és valamilyen szubjektivitás tagadhatatlan jelentőségének újra felfedezését jelenti, akár a mérési módszerek, akár a jelenséget leíró elméletek, akár az igazság és a valóság formalizálásának kiküszöbölhetetlen relativitásában nyilvánul meg.”

Gödel tétele és a relativitáselmélet mint “valamilyen szubjektivitás tagadhatatlan jelentőségének újra felfedezése”? Ugyan, ugyan. Csak az írhat ilyent, akinek halvány fogalma sincs, hogy miről szól Gödel tétele és mit jelent a relativitáselmélet. Einstein és Gödel mindketten úgy vélték (Heisenberggel ellentétben, tegyük hozzá), hogy igenis létezik egy érzékszerveinktől független objektív valóság; és mindketten úgy gondolták, hogy felfedezéseik hozzájárultak ennek az objektív valóságnak a megismeréséhez. Az einsteini relativitás távolról sem azt jelenti, hogy “minden relatív” lenne, emberi nézőpontunk függvénye. Ahogy Rebecca Goldstein mondja “Incompleteness” című könyvében:

“Einstein értelmezése szerint a relativitáselmélet a téridő objektív jellegét bizonyítja, azt, hogy az mennyire különbözik a mi emberi, szubjektív látószögből alkotott képtől.”

Gödel pedig egyértelműen a matematikai realizmus híve volt, azaz számára a matematika az emberektől független, objektív matematikai valóság feltárásának eszközének számított. Ismét Rebecca Goldstein-t idézem:

“A sors iróniája, hogy Gödel munkásságát, akárcsak Einstenét, sokan úgy értelmezték, mint az objektivitás elleni támadás legmeggyőzőbb hajtóerejét.”

Summa summárum, ha valaki Einsteint és Gödelt próbálja segítségül hívni a relativizmus és a szubjektivizmus védelmében, az az egyik világos jele az autoritásokra való alaptalan és félrevezető hivatkozásnak és felületes szövegelésnek. A relativitáselmélet nem azt jelenti, hogy “minden relatív”, és Gödel tétele nem azt állítja, hogy “semmi sem bizonyítható”.

PS. Érdemes idézni a ‘Gödel’ címszót a Fashionable Dictinonary – ból:

Gödel —
A man with a theorem. Has something to do with axioms. Importantly, shows that everything is relative. To be invoked with quantum things.

Inkvizició, posztmodern módra

Egy evolúció-ellenes szöveget, amelyik nemcsak Charles Darwint és Richard Dawkins-t támadja, hanem minden tudóst háborús bűnösként a hágai bíróság elé állítana, nem lehet szó nélkül hagyni. Még akkor sem, ha ezúttal nálam hozzáértőbb (azaz biológus) személyek is megelégelték a félrebeszélést, és alaposan – de frappánsan és szakszerűen – beolvastak a szerzőnek (itt és itt). Kardos Gábor “filozófus és borkereskedő” egy, a Nature-ben frissen megjelent cikket használ apropónak arra, hogy megpróbálja ízekre szedni az evolúciót és a tudományt általában (itt és itt).

Már az írás elején kiderül, hogy a szerző nem sokra tartja a természettudományt:

“A mai szaktudományok egyértelműen a marketing bulvártörvényeinek engedelmeskednek (már amikor épp nem gazdasági vagy hatalmi érdekeket szolgálnak).”

Egyértelmű, hogy a tudomány sem mentes gazdasági és politikai befolyásoktól, és egy sikeres kutatónak vagy kutatócsoportnak azt is tudnia kell, hogy hogyan reklámozza és adja el az eredményeit. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a tudomány és a tudományos módszer pont olyan megbízhatatlan lenne mint más emberi dolgok, mint például a politika, kártyavetés vagy posztmodern szövegelés.

De menjünk tovább. Ezután következik K.G. elmélkedésének az alapgondolata, mely szerint

“ha készek lennénk is elfogadni a darwiniánus és neodarwiniánus kutatók legvitatottabb érveit és bizonyítékait, még akkor is merőben tudománytalan mindebből azt a végkövetkeztetést levonni, hogy az eredményt evolúciónak kellene neveznünk.”

A baj csak ott van, hogy a tudomány és az evolúcióelmélet nem arról szól, hogy mit hogyan nevezünk el, hanem arról, hogy egy jelenség vagy folyamat hogyan működik. Egy dolog megkérdőjelezni valaminek az elnevezését, és teljesen más a név mögötti tudományos elméletet és megfigyeléseket vitatni. Tegyük fel, hogy K.G.-nak igaza van, és az evolúció valóban nem megfelelő kifejezés arra, amiről Darwin és a neodarwinisták beszélnek. Ha ez így is lenne (persze egyáltalán nem így van), az úgy sem mondana semmit magáról az elméletről és a mögötte álló tényekről. K.G. logikája szerint azonban (1) evolúció szó fejlődést jelent, (2) az élővilág nem fejlődik, csak változik; ebből következik, hogy az evolúcióelmélet tudománytalan és a mai biológusok és tudósok döntő többsége félrebeszél. Világos?

Ha nem világos, akkor ezután még kevésbé lesz az, K.G. ugyanis egy hirtelen ügyes mozdulattal egybemossa a biológiai evolúciót a gazdasági fejlődéssel és az ahhoz kapcsoldó minden földi rosszal:

“ahogyan egykor a felvilágosodás felelősségre vonta az ideológiai főhatalmat gyakorló egyházat az inkvizíció és a sötétnek mondott középkor obskurantizmusáért, ugyanúgy – vagy még drámaibban – fogják a holnap szabadgondolkodói felelősségre vonni a pozitivista tudomány képviselőit a modern ipari obskurantizmus emberiség és természet elleni globális bűneiért, amit ma már elég ízléstelen “evolúciónak” vagy haladásnak nevezni.”

Kardos Gábornak és a hozzá hasonló szélsőséges környezet- meg “világvédőknek” tudomásul kellene venniük, hogy az ipari forradalomnak, tudományos kutatásnak, meg technológiai fejlődésnek nemcsak negatív, de egyértelműen pozitív hatásai is voltak és vannak. Aki ezt nem ismeri be, azt arra kellene ítélni, hogy élete hátralevő részét középkori vagy neandervölgyi körülmények között töltse: nemcsak tévé, telefon, számítógép, villanykörte és Transindex nélkül, hanem valamirevaló orvosi ellátás teljes hiányában is. Peter Suber filozófus példája kiválóan illusztrálja a tudományos eredmények hasznosságát tagadó álláspont abszurditását:

“A fertőtlenítéssel végzett műtét tette lehetővé az anyára nézve is biztonságos császármetszéssel való szülést. A 19-ik század előtt, ha a gyereket valamilyen okból kifolyólag nem lehetett a megszokott módon világra hozni, az orvosoknak és a családoknak egy egyszerű, de fájdalmas döntést kellett hozniuk. Megmenthették a gyereket császármetszéssel, ami azonban az anya biztos halálát jelentette. Vagy életben tarthatták az anyát, hogyha elkerültek rajta minden műtéti beavatkozást, de megölték és darabokban távolították el a magzatot.”

A példák sorát persze hosszan lehetne folytatni.

A legnagyobb melléfogás persze az “ember felsőbbrendűségének evolucionista dogmájáról” beszélni (lásd Markó Bálint és Varga Máté válaszait is). Ez annyira abszurd, mintha valaki a “földközpontúság kopernikuszi dogmájárol” elmélkedne. Pontosan Darwin volt ugyanis az, aki szembeszállt az embert a teremtés koronájának tekintő világnézettel, és a Homo sapienst végre az állatvilág és az egész földi élővilág részének tekintette. A mai evolúciós biológusok, pszichológusok, filozófusok (mint például Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Daniel Dennett, Steven Pinker) pedig nem győzik hangsúlyozni írásaikban, hogy az evolúcióelmélettől – és a valóságtól – mi sem áll távolabb, mint egy célszerűen mindig ‘jobb’ és ‘magasabbrendű’ élőlényeket létrehozó folyamat. Hogy egy-egy gyengébb középiskolai tankönyvből és órából esetleg ez nem világos, az más lapra tartozik, és ha valaki az evolúcióról és annak társadalmi vonatkozásairól elmélkedik nyilvánosan, annak nem ártana ha jobban utánanézne.

K.G. a harcos környezet-, állat-, sőt, “világvédő” köntösében tetszeleg — ami önmagában nem is lenne baj. Racionális megoldásokat a valóban létező és valóban súlyos környezeti problémákra azonban elfelejt javasolni. A legjobb ötlete az, hogy a tudósokat, legalábbis a pozitivistább fajtákat (gondolom, a pszichoanalisták kíméletet érdemelnek) háborús bűnösökként kellene kezelni. Mit számít, hogy a környezetvédelem legjobb hagyományai és eredményei nem anarchista és antiglobalista utcai tüntetésekben gyökereznek, hanem komoly szakértelemben és alapos tudományos munkában. Mit számít, hogy pozitivista tudósok és tudomány nélkül halvány gőzünk sem lenne az ózonlyukról, a globális felmelegedésről, vagy a biodiverzitás csökkenéséről. Mit számít, hogy a “biodiverzitás” szó megalkotója és a biodiverzitás fogalmának és fontosságának legismertebb hirdetője ugyanakkor az evolúció egyik legjobb szószólója, Edward O. Wilson. Mit számít, hogy az állatvédelem talán legismertebb harcosa és filozófusa, Peter Singer, pontosan a darwini látásmódra alapozva érvel a “morális kör” Homo sapiens-en túli kiterjesztése mellett.

Kardos Gábor már-már zsigeri gyűlölete a mai tudomány iránt azonban nem csupán a háziszárnyasok és a világ súlyos helyzete fölötti aggodalomban gyökerezik. Második írása végén ugyanis kibújik a szög a zsákból, és megtudhatjuk, hogy a legnagyobb baj nem is az, hogy az evolúciót nem szabadna evolúciónak nevezni, hanem az, hogy

“hova tették tudós barátaink a majom és az ember istenadta lelkét? Mit tettek minden élők közös lelkével? Még a majmoktól is elvették és ezzel csináltak ennyire majmot belőlünk – illetve leginkább magukból.”

Nos, a válasz egyszerű: tudós barátaink pontosan oda tették a “majom és az ember istenadta lelkét”, ahova tartozik. A könyvespolc ‘teológia’, vagy – rossszabbik esetben – ‘olcsó filozófálgatás’ címkéjű polcára. Mielőtt K.G. megírja következő kirohanását az evolúció ellen, a biodiverzitás és a “minden élők közös lelkének” védelmében, nem ártana, ha ő is jobban szétválogatná könyveit, fogalmait és gondolatait egyaránt.

P.S. Itt olvasható Kardos Gábor harmadik hozzászólása, a fenti szöveggel párhuzamosítva. (folyt. köv.)

Bolyai Egyetem: miért ne? II

A Hét új lapszámában tovább folyik a Bolyai Egyetem és a Bolyai Kezdeményező Bizottság elleni elmélkedés. Ezúttal Niedermüller Péter kulturális antropológus fejti ki véleményét, mely szerint az

egyetemek, karok, tagozatok – vagy nevezzük bármi másnak – etnikai alapon történő megszervezése, létrehozása lényegi módon áll szemben a modern tudományok talán legfőbb jellemzőjével, a nemzetköziséggel és a nyitottsággal. Minden valamirevaló egyetem ezen a világon abból él és arra törekszik – különösen ma, de persze régebben is –, hogy minél kozmopolitább legyen, hogy minél több különböző országból, kultúrából, gondolkodásbeli hagyományból érkező tanárral és diákkal büszkélkedhessen.

Ez szerintem nem igazán van így: a jó egyetemek nem abból élnek, hogy minél több országból és kultúrából érkező tanárt és diákot szereznek, hanem abból, hogy tanárokat és diákokat vonzanak, akik képesek maradandó tudást és tudományt termelni. Ha mondjuk a Harvard Egyetem meghirdet egy állást fizikusoknak, az elsődleges szempont az lesz, hogy a pályázó mennyit tud fizikából, nem az, hogy növeli-e az egyetem kulturális diverzitását vagy nem. De olvassuk tovább N.P. okfejtését:

Hiszen éppen ez a sokféleség, ez a nyíltság és nyitottság az, ami felszabadítja, létrehozza azokat a kreatív és innovatív erőket, amelyek nélkül ma már nincs tudományos vagy intellektuális élet. A mai globális, posztnacionális világban egy olyan egyetem koncepciójával előállni, amely etnikai alapon szerveződik nem egyszerűen anakronisztikus, hanem pontosan a kulturális és gondolkodásbeli sokféleségben rejlő kreatív és innovatív energiáktól zárja el tagjait, s így a modern tudástermelés logikájával ütközik. A magyar nyelvű egyetem/tagozat egyedüli filozófiájának sajnálatos módon csak a saját nyelvbe és kultúrába való bezárkózás látszik, miközben a nemzetközi tudományban éppen a nyelvi, kulturális és diszciplináris határok átírása, átjárása és újraértelmezése, transzdiszciplináris elméleti horizontok, transznacionális tudományos együttműködések megteremtése jelenti a legfőbb feladatot.

Ugyan, ugyan, legyünk realisták: a “transznacionális” együttmüködések megteremtése a tudományokban csak eszköz, és nem cél. A nemzetközi tudományban fontos tudományos kérdések megoldása jelenti a legfőbb feladatot, nem az, hogy a kutatócsoportok olyan multinacionálisak legyenek, mint a téli olimpia. És egyébként is, a természettudományok már nagyon rég túl vannak a nyelvi, kulturális és etnikai határok “átírásán”. Azt hinni vagy sugallni hogy a Bolyai Egyetem magyar volta abban fog megnyilvánulni, hogy valamiféle sajátos, magyar fizikát, matematikát, biológiát stb. fog termelni, egyszerüen nevetséges. Ismétlem, egy egyetem minőségét végső soron az jellemzi a legjobban, hogy mennyit járul hozzá az egyetemes tudáshoz – ezt pedig leginkább az ISI-lapokban közölt cikkek számával és hatásával lehet mérni. A világszerte elfogadott egyetemi rangsorolásokat teljesen hidegen hagyja, hogy mennyire multikulturális egy intézmény, vagy hány nyelven tanítanak, milyen nyelven tanítanak, hány etnikum és rassz van képviselve, stb.

N.P. szerint a mai “posztnacionális” világban egy etnikai vagy nyelvi alapon szerveződő egyetem koncepciója anakronisztikus. Ilyen alapon azonban nagyon sok kiváló európai egyetem anakronisztikusnak számít: milyen dolog az, hogy a Sorbonne-on elsősorban franciául tanítanak? És a Humboldt Egyetemen németül? Vagy az anakronizmus vádja nem érvényes, ha az állam nyelvéről és etnikumáról van szó? De akkor hol marad az oly nagyra tartott transznacionalitás és kultúra-függetlenség? Egy egyetem nem jöhet létre egy kulturális és nyelvi vákuumban; régi és új egyetemeknek egyaránt van és lesz domináns oktatási nyelvük, helyi kultúrához vagy annak egy szeletéhez való kötődésük, sajátos arculatuk. Ez nem elégséges, de szükséges feltétele egy egészséges felsőoktatási intézménynek.

Tegyük még mindehhez hozzá, hogy minden pozitiv teljesitmenye, multikulturalitása, és “posztnacionalitása” mellett a Babes-Bolyai a jelenlegi világranglistán pontosan az 1997-ik helyet foglalja el. Továbbá: a Babes-Bolyai a jelenlegi formájában egy óriásegyetem, a legnagyobb amerikai egyetemekhez hasonló diáklétszámmal (több mint negyvenötezer diák), és gyakorlatilag az erdélyi természettudományok fölötti teljes monopóliummal. Egy egészséges felsőoktatási rendszer jellemzője az egyetemek sokfélesége és kompetitivitása (lásd ezt a kommentárt); az erdélyi tudományos életnek hosszú távon igenis jót tenne nem egy, hanem legalább két valamirevaló egyetem és tudományos központ jelenléte.

P.S. Sipos Zoltán tömör és – amennyire én meg tudom ítélni – objektív összefoglalója a Bolyai körüli eseményekről itt olvasható.

Let a thousand academic flowers bloom

The ongoing debate about whether there is need for a new university in Cluj that would roughly correspond to the former Bolyai University should consider what we know about higher education systems that work pretty well. Here are, for example, some recommendations from The Economist:

As it happens, we already possess a successful model of how to organise higher education: America’s. That country has almost a monopoly on the world’s best universities (see table 1), but also provides access to higher education for the bulk of those who deserve it. The success of American higher education is not just a result of money (though that helps); it is the result of organisation. American universities are much less dependent on the state than are their competitors abroad. They derive their income from a wide variety of sources, from fee-paying students to nostalgic alumni, from hard-headed businessmen to generous philanthropists. And they come in a wide variety of shapes and sizes, from Princeton and Yale to Kalamazoo community college.

This survey will offer two pieces of advice for countries that are trying to create successful higher-education systems, be they newcomers such as India and China or failed old hands such as Germany and Italy. First: diversify your sources of income. The bargain with the state has turned out to be a pact with the devil. Second: let a thousand academic flowers bloom. Universities, including for-profit ones, should have to compete for customers. A sophisticated economy needs a wide variety of universities pursuing a wide variety of missions. These two principles reinforce each other: the more that the state’s role contracts, the more educational variety will flourish.

I especially like that “a sophisticated economy needs a wide variety of universities pursuing a wide variety of missions”. Contrast that with what is going on in Romania. Cluj, the most important cultural center in Transylvania, is almost entirely dominated by a single but huge academic institution, that is, Babes-Bolyai University. There are about 45,500 students at UBB, and it is essentially the only institution in Transylvania that has some real scientific output (that is, publications in ISI journals). Not a lot of scientific output, taking into account the number of faculty, but certainly light-years ahead of any other place pretending to produce science.

So wouldn’t it make sense to diversify a bit the academic picture and re-create an institution that already has some respectable history? The new Bolyai University would not be an institution against the present-day UBB; and it clearly should not be solely focused on local and Hungarian issues. Ideally, it would result in a healthy competition, and it would give a chance to the Hungarian community in Transylvania to have a real center of excellence in research and higher education.

That would be the real multiculturalism. A relatively small but quality-driven institution of higher education is better than a giant degree-machine whose leaders seem to think that just pointing out how many thousands of students study in how many different languages shows how good the institution is. The best universities in the world are famous not for the sheer numbers of their students or faculty, and the number of languages that are used on campus, but for the quality and impact of research and teaching. And by that standard, I am sorry to say, Babes-Bolyai has a long way to go.

Az Egyetem dekonstruálása

A Hét új lapszáma az egyetem-üggyel foglalkozik. Dícséret illeti érte. Sajnos a Hantz Péterrel készült interjú után hamar lankadni kezd az ember lelkesedése, hiszen ezt az egyetlen BKB-szempontokat közvetítő cikket négy olyan írás követi, amelyek alapjában véve mind a BKB-t támadják, egyesek viszonylag építő szándékkal, mások, igazi posztómodernekhez illően, teljesen “dekonstruktív” módon.

Vegyük például Magyari-Vinze Enikő szövegét. M.V.E. azzal vádolja a BKB-t és a velük szimpatizáló embereket, hogy

elsődlegessé és kizárólagossá szentesítik a „magyarnak“ avagy „románnak“ lenni állapotát, és ellényegtelenítik az identitás többi formáját (esetenként, vagy együttesen a nemiséget, a társadalmi státust, a szakmai hovatartozást, a szexuális orientációt stb.)

Ugyan, ugyan, ha azt mondom, hogy magyar karokat, vagy magyar egyetemet akarok, az azt jelenti, hogy el akarom nyomni a feministákat vagy homoszexuálisokat? Ha valakinek a véleménye nem egyezik a Magyari-Vinze Enikőével, az azt jelenti, hogy antifeminista és homofób?

De ami a legbosszantóbb az egészben, az az, ahogyan a BKB-ellenes humán egyetemi emberek egy része egyszerüen nem hajlandó leereszkedni a konkrét érvek és ellenérvek szintjére: ők képesek felülemelkedni alattomos etnikai hovatartozásukon és provinciális kulturális gyökereiken; képesek felülről látni és dekonstruálni a helyzetet és a jelenséget. Az eredmény pedig valami ilyesmi:

Az identitás-diskurzusok (függetlenül attól, hogy éppen milyen terminusokban határozzák meg az egyéneket és a csoportokat), az osztályozás és a befogadás/kizárás mellett mindig ilyen redukciós munkát (is) végeznek. Az őket megtestesítő politikák pedig az így létrehozott szubjektumokat mobilizálják, és mint ilyeneket megerősítik és fenntartják. És éppen ezáltal biztosítják be magukat is. Miközben elhitetik, hogy az egyén semmit sem ér etnikumán kívül, saját mobilizáló tevékenységüket is életbevágó fontosságúként jelenítik meg, miközben megkérdőjeleznek más identifikációkat.

Ilyeneket olvasván izmosodik bennem a vélemény, hogy igenis jó lenne a Bolyai Egyetem. Jó lenne, mert esélyt adna arra, hogy magyarul, románul, németül vagy angolul egyaránt fontosabb dolgokra koncentráljon, mint az identitás-diskurzusok és a szubjektumok mobilizálása.

Félreértés ne essék: Romániában, és Kelet Európában általában, valóban sok víznek kell lefolynia a Dunán, míg a nőket, homoszexuálisokat, süketeket, és egyéb csoportokat (közöttük, mellékesen, nemzeti kisebbségeket is) valóban európai szinten fogják kezelni és elfogadni. Azt azonban nem hiszem, hogy a fentihez hasonló elemzések sokat változtatnának a helyzeten. És azt sem, hogy tudományos kutatásnak lehetne őket nevezni.

Persze a lényeg nem ez, hanem az, hogy a magyar karok – magyar egyetem körüli vita nem erről szól, és nevetséges a BKB-t most már nemcsak nacionalizmussal meg Fidesz-szolgalelküséggel vádolni, hanem a nemiség és a szexuális orientáció “ellényegtelenítésével” is.

Bolyai Egyetem: miért ne?

Érdekes és izgalmas fejleményeknek lehettünk tanúi az utóbbi hónapokban ami az erdélyi magyar egyetem ügyét illeti. Hantz Péter, Kovács Lehel, Bodó Barna és társaik a Bolyai Kezdeményező Bizottságban köntörfalazás nékül kimondják, hogy igenis újra kell éleszteni a Bolyai Egyetemet, azaz le kell választani a Babes-Bolyai román szárnyától. Érveiket világosan és alaposan dokumentálva adták közre amolyan ‘gyakran ismételt kérdések’ (FAQ), jobbanmondva gyakran ismételt kifogások megcáfolásának formájában. Persze nem mindenkinek tetszik amit mondanak; magyar oldalról a leggyakoribb ellenvetés az, hogy nem szabadna olyan élesen támadniuk a magyar értelmiségieket akik ellenezték vagy ellenzik az önálló Bolyai Egyetem létrehozását. Persze vitatható, hogy helyes-e diverziónak nevezni azt a véleményt, mely szerint egy kettészakadás esetén fennáll annak az esélye, hogy csak a magyar oktatás mennyisége javul, de minősége nem. Nem hiszem ugyanis, hogy Cs. Gyímesi Éva és társai valamiféle Bolyai-ellenes összeesküvés részeként kétkedtek volna a szétválás szükségében a kilencvenes években. De ezt a gondolatmenetet követve valóban soha nem lesz semmi az egészből, és legyünk őszinték és realisták: a magyar tanárok és diákok jó részének, akik jelenleg a Babes-Bolyai állítólagos multikulturalitását élvezik, nem lesz nehéz kiheverni a veszteségeket, amik a különválással járnának.

Cs. Gyímesi Éva írta 1997 elején, hogy

Viszonylag sok erdélyi fiatal végez ma külföldön posztgraduális tanulmányokat. Többnyire angolul írják és védik meg disszertációjukat. Szorongva gondolok arra, érdemesnek tartják-e majd visszajönni, ha az erdélyi magyar egyetemi oktatás, a mai avagy a holnapi, Kolozsváron nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmazott és bevált modellekkel nem törôdô, helyi gyártmányú, barkácsolt torzszülöttet és egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba?

Valóban, egy nyugatot alaposabban megjárt és/vagy a tudományos módszer csínját-bínját valamennyire is ismerő kutató számára egy olyan egyetem lehet csak vonzó, amelyiknek szellemi termését nemcsak Kolozsváron és Csíkszeredában ismerik és olvassák, hanem Budapesten, Zürichben, New Yorkban és Tokióban is. És ilyen szempontból, legyünk őszinték, a Babes-Bolyai még mindig sokkal jobban áll, mint a Sapientia, melynek ISI-mércével mérhető (azaz nemzetközi szinten számontartott) tudományos termése sajnos konvergál a zéróhoz.

De ez nem jelenti azt, hogy egy független Bolyai Egyetem, melynek a jelenlegi Babes-Bolyai magyar oktatói gárdája képezné a magvát, nem lehetne jobb, mint a Sapientia vagy a multikulturális Babes-Bolyai. Számomra például, ha felmerülne valaha a hazatelepedés gondolata, sokkal vonzóbb lenne egy Bolyai Egyetem természettudományi ága, mint a jelenlegi földtan tanszék, amelyet tíz évvel ezelőtt közelebbről is ismertem de nem igazán hiányolok. Kezdő gyakornokságom idején arra figyelmeztetett egyszer a “magyar veszélynek” ugyancsak tudatában levő főnököm, hogy az egyetemnek csak egy nyelve van. Ha az angolra gondolt volna, még félig-meddig igaza is lett volna. Ő persze egyértelmünek vette, hogy a románról van szó.

Egy egyetem nem attól jó vagy rossz, hogy milyen nyelven vagy hogy hány nyelven folyik a tanítás. Inkább az a fontos, hogy mennyire válik egy komoly szellemi mühellyé, melynek hatása és minősége túlnő a mai és a helyi kocsmán. Ezt, legalábbis a természettudományokban, leginkább a szaklapokban (és itt nem a Babes-Bolyai lapjara, a Studia-ra gondolok) közölt cikkek száma és hatása alapján lehet megítélni. Az, hogy egy fedél alatt lehet románul is, meg ezt-azt magyarul meg németül is tanulni, még nem ok az ünneplésre és nem garancia a minőségre. Hogy elsősorban magyar nyelven tanítanának az egyetemen, abból semmiképp sem következik, hogy az egyfajta “helyi gyártmányú szellemi gettóvá” válna.

Egy független Bolyai Egyetemnek meglenne az esélye egy komoly szellemi mühelynek a kialakítására — és ezt sok okos ember hasonlóképpen gondolja.

Nekem az az érzésem, hogy a mostani történések mindenképp reménykedésre adnak okot. A Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjai minden jel szerint tudják, hogy mit akarnak, és hogyan akarják. Az erdélyi magyarság számossága, intelligenciája és szellemi energiája fölötti szorongó aggódások ideje lejárt: az új Bolyai legrosszabb esetben is csak megmaradna a mostani multikulturális intézmény szintjén. De az is egy hasznos tanulság lenne. És legalább nem foghatnánk a románokra.

P.S. Újabb érdekes szóváltások Magyari-Vincze Enikő blogján és a Transindexen. Ami világos: M.V.E. nagyon elhibázta, amikor a BKB tagjait “tudományosan frusztráltaknak” és “fidesz-elkötelezett szolgalelküeknek” nevezi. Bakk Miklós hozzászólása ellenben mérvadó, ami a racionális hozzáállást és a civilizált vitahangnemet illeti.

A magyar újságírás fölöttébb siralmas voltáról

Egy kedves olvasóm, “Szépszál Cs.L. Svédből”, hívta fel a figyelmemet hogy február elsején a Petőfi Rádió négyórás előadást szentelt Balogh Bélának, a “Végső Valóság” polihisztor szerzőjének. [Szépszál Cs.L. így fejezi be egyébként hozzászólását: “Zuhanó repülőben maga sem lenne ateista, erre mérget vehet!”, de ezt most hagyjuk.]

Nem ismétlem itt el mindazt, amit már leírtam Balogh Bélának az elméleteiről. Csupán azt tartom érdekesnek, hogy az interjúkészítő egyetlen csepp szkepticizmust sem mutat a hallottak iránt, sőt, minden labdát felad, s egyszerüen a mennybe meneszti interjúalanyát, néha már valamiféle vallásos áhitatot mutatva iránta. A kérdezőnek halvány gőze sincs a fizikához vagy tudományhoz általában, akárcsak interjúalanya, ő is perceken belül elárulja, hogy tudományos müveltsége a béka hátsó felénél alább van. De az fel sem merül benne, hogy esetleg valaki szakértőnek is kikérje a véleményét, mielőtt a Balogh Béla félre- és mellébeszéléseinek ilyen mennyiségü ingyen reklámot csinálna.

Hogyha ezt egy névtelen, kezdő riporterecske müvelné: azt mondanánk, hogy előfordul. De az interjúkészítő nem más, mint Kondor Katalin, a Magyar Rádió volt elnökasszonya, sokak által nagyra becsült újságíró és közéleti személyiség. Engem nem érdekelnek a körülötte zajlott és zajló politikai viták. Az azonban világos, hogy az újságírói kompetencia teljes hiánya szükséges ahhoz, hogy valaki ennyire kritikátlanul és tájékozatlanul reklámozzon egy egyértelmüen értéktelen és értelmetlen könyvet.

Persze nem vitás, hogy hiszékeny újságirókkal az amerikai média is tele van. De gondoljunk csak bele, olyan ez, mintha a National Public Radio elnöke például Uri Gellerrel készitene rajongó interjút. Ehelyett az amerikai közszolgálati rádiónak mérvadó szintü tudományos müsorai vannak, mint például a Science Friday.

Egyvalamiben igaza van Kondor Katalinnak:

A rendszerváltás óta […] semmi nem változott a magyar sajtóban. Kis túlzással: az intézmények mindegyike ma is ugyanolyan kontraszelektált, mint 1990 előtt volt.

És erre ő maga a legjobb bizonyiték.

Kapcsolodó: A végső birkaság; Lehet-e értékes az áltudomány?