Fallogocentrikus nonszensz

Ismét nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne idézzek a Hét friss számából, melyben a fétisizmusról olvashatunk egy kis posztmodern – pszichoanalitikus összeállítást. Íme egy kiemelkedő szövegrészlet, “A pornográf képiség fétis jellege” címü írásból:

Természetesen ez a felosztás aligha tekinthető biológiai determinizmusnak, jóval inkább a férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus megnyilvánulásáról van szó.
A hiányzó női fétis fontos elméleti súllyal bír annak kérdésében, hogy pornográfia mennyire tartható férfiközpontú jelölési rendszernek. A feministák széles köre osztozik abban a nézetben, hogy a pornó a „men power”-t juttatja érvényre a nő szexuális tárggyá való lealacsonyításában. A pornográfiát a nők szexuális szabadsághoz és az egyenrangúsághoz vezető királyi útnak tartó renegát feministáktól a nők kulturálisan erőltetett szemérmességét hangsúlyozó kutatókig terjedő ellentábor ezzel szemben tagadja, hogy a pornográf képiség csak a férfiak által és a férfiak örömére létrehozott nyelvi játék volna. Azt gondolom, hogy ennek bizonyításához meg kellene találnunk a freudi fétisfogalom női párját, annak a bizonyítékául, hogy létezik női pornográfia, női jelölés. Amíg ez nincs, el kell fogadnunk Lacan tételét, hogy a szimbolikus rendbe való belépés és ezzel együtt a jelölés biztosítéka a fallosz egyedül, s a pornográf képiség igenis maszkulin jelenség, amelyet még a férfi távollétében is a fallosz ural a fétis képviseletében.

“A férfi és nő különbözőféleképpen működő szenzualitását a nyugati metafizika oppozicionális logikája alapján lefestő fallogocentrizmus”? What the f%/!+” is that? Ilyeneket olvasván néha kezdek gondolkodni, hogy nem valamiféle cselről van-e szó. Hogyan lehet pl. a fenti elmélkedést megkülönböztetni egy olyantól, melyet a számítógép generált? Az a gyanúm, ha a számítógépeket a posztmodern szerzőkkel mérnék össze, akkor zsebredugott kézzel tennék le a Turing-tesztet.

The culture of science

[this article was published in Ad Astra in 2004]

An interview grabbed my attention in a Romanian newspaper a few months ago. A “researcher” claimed that, in his book entitled “The Final Truth”, he presented a theory that “bridges the gaps between the idealistic, materialistic and ezoteric worldviews”; that thoughts cannot arise in the human brain, they must come from somewhere else; that Darwininan evolution is wrong; that there must be another Universe that “consists of electromagnetic waves of higher frequencies”; and that this high-frequency Universe is the source of all human thought, UFOs, religion, astrology and paranormal phenomena.

The fact that somebody, who by all means would satisfy most criteria for the recognition of a crackpot, comes up with a handful of ideas that are either age-old or simply silly and tries to sell them as revolutionary scientific results is not new and would not grab my attention anymore. It was the style of presentation that forced me to think about this article a bit longer: the editor (and interviewer) tried to create an aura of scientific authenticity by saying that people from Chalmers University in Goteborg, Sweden and the Hungarian Academy of Science “expressed interest” in the book; and by mentioning that the author has spent many years doing research on these subjects in Sweden. I could not resist writing a letter to the newspaper and pointing out that the “research” of this gentleman is far from being science and, if presented at all, it should be presented accordingly, either as metaphysics or philosophy (of the sloppiest kind, I must add), or as just another muddled rambling about other-worldly energies and paranormal nonsense. But not as science and a Nobel-prize-worthy intellectual achievement.

The letter was published, and it generated a series of pro-and-con articles in the Transylvanian newspaper. With the exception of a mathematician, who was slightly critical of “The Final Truth” and its author, everybody, including the editor, were enthusiastic about them. They either said that this was science, my opinion nonwithstanding, or that this was more than science, because it integrates the ‘spiritual dimension’ with what we know from science. Those who argued against my criticisms included a ‘chief psychiatrist’ and a ‘university professor’. After a few months of replies-to-the-replies, the editor finally closed the argument by writing that he was proud of starting these series of articles about “The Final Truth”, and the importance of the book was also suggested by the fact that it drew the attention of “American researchers” as well. He just forgot to mention what the “American researchers” had to say about it.

It is true that the newspaper I am talking about is not a major paper in Romania; that it is published in Hungarian, therefore it has a relatively small readership in Transylvania, more precisely in the city of Cluj. I think however that it is diagnostic of the attitudes towards science in this part of Europe. After all, Cluj has one of the largest universities in Europe (more than 40,000 students and 1500 faculty), and I find it worrysome that nobody of the several thousand Hungarian-speaking faculty members and students takes the time to fight such science-bashing or science-degrading nonsense that surfaces from time to time in the media. They either don’t know how to tell good science from bad science or pseudoscience, or they do know but they couldn’t care less.

It seems to me that back home, science, if the word is understood correctly – as we saw, sometimes it isn’t -, is not considered an essential part of being well-read, well-informed, and well-educated. A lot of ‘intellectuals’ are enthusiastic about science – as long as astrology or chinese medicine are included, as long as great scientists can be used as boosters of national pride, or as long as you do not exclude postmodern literary criticism (the term “literature science”is often used in Hungarian and it gives a hint of how broad the meaning of the word ‘science’ is in some circles). When I was in high school in a small Transylvanian town near Brasov, math and physics were thought to be important only because at that time (in the eighties) these subjects meant the safest route towards college education. Almost everybody seemed to know that real knowledge and real culture can only come from the study of literature, art and history. And I think this attitude did not change since then, or it even got worse: it is still OK if you don’t know what a fractal is or how the genetic machinery inside us works, but you cannot be a real intellectual if you cannot talk about Shakespeare, Ionesco, Derrida or Tarkovsky for at least as long as two beers last at the pub. In their excellent paper on the status of science in post-communist Romania, Liviu Giosan and Tudor Oprea suggest that “culture wars” between the “two cultures” would be “suicidal at best”. However, I am afraid that there is no danger of “culture wars” or “science wars” in Romania, simply because the intellectual elite is dominated by people with little or no scientific background and a ‘culture of science’ does not exist. One obvious piece of evidence is that none of the major Romanian daily newspapers has a science and/or technology section. While ‘science writing’ has become an exciting profession in the West, it is essentially non-existent in Romania. Yes, Discovery Channel is available in many cities [let’s put aside now the fact that not all of its programs are scientific] and I hear there is even a Romanian edition of Scientific American, but, to put it mildly, there is a lot of room for improvement in making science more socially accepted, better understood, and part of mainstream culture.

More reliable than my little pieces of anecdotic evidence are the results of a recent study prepared for the European Commision: an Eurobarometer report on “public opinion in the countries applying for European Union membership”. There are several statistics that suggest a positive attitude towards science in the candidate countries in general, including Romania. For instance, 78 % of Romanians (81 % on average in the thirteen countries) agree with the statement that “science and technology are making our lives healthier, easier and more comfortable”. Also, 74 % think that “even if it brings no immediate benefits, scientific research which adds to knowledge, is necessary and should be supported by government”, and scientists are regarded by 51 % of the respondents as having a highly prestigious profession. Other numbers however are less encouraging. In the category of “knowledge of fundamental scientific facts”, the average number of correct answers given by participants in Romania is significantly below the average in the EU or in many other Eastern European countries. Compared to the rest, Romanians did poorly in in recognizing the scientifically correct method for drug testing (15 % correct answers compared to more than 30% in most other countries).

I am not convinced that these differences are extremely important or disconcerting. The gaps between statistics on science in Romania and in other candidate countries or the EU increase from barely significant to orders of magnitude as one goes from the attitudes and knowledge among the population to governmental investments in R&D and to the number of scientific publications. To add only one number to the detailed analysis by Giosan and Oprea (2003): the gross domestic expenditure on R&D in the field of natural sciences in 2000 was 12.1 million euros in Romania, compared to 59.1 million in Hungary, 185.9 million in the Czech Republic, and 261.9 million in Poland (Simona Frank: R&D expenditure and personnel in the candidate countries in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003).

But my main concern here is not science policies, R&D expenditure, or the quantity and quality of research in Romania. What I wanted to and started to talk about is the lack of a culture of science in the mass media and among intellectuals in general, including even many of those who are employed by universities or research institutes.
Science has become much more popular and fashionable in the West during recent decades. Numerous science books written for the general public in a simple and easy-to-understand language – but without too much dumbing down – are bestsellers; it is possible now to make a succesful Hollywood movie about the life of a mathematician (I am talking about ‘A Beautiful Mind’); most large bookstores have an impressive collection of popular science books. Some of these books are much more than popular science: they are frequently cited in the real scientific literature and have a strong influence on the field; many represent an inspired – and inspiring – mix of scholarship in the natural sciences, philosophy, and good writing. Authors like Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Steven Pinker, Daniel Dennett, Steven Weinberg have become a lot more popular than numerous highly regarded names in postmodern literary criticism and philosophy. [Frankly, I am not surprised. Try reading an essay or a book by one of the science guys and compare it to a representative writing of the of the postmodernist camp.] Museums of science, technology and natural history in the United States are larger, richer, and more interactive than ever. Whenever a famous scientist gives a public presentation, lecture halls are quickly filled and tickets are sold out in advance. A few months ago Stephen Hawking gave a lecture in Houston. All of the almost 5000 tickets that went on sale were gone by the time of the presentation.

It seems like the two cultures of C. P. Snow are antagonistic or lack real communication only in the eyes of those who still see the arts and the social sciences entirely independent of the natural sciences. The best and some of the most influential thinkers of our time are scientists who are also good writers – or writers/artists who know quite a bit about science. This ‘culture of science’ has been given the name “third culture” by literary agent and science writer John Brockman and is promoted on his website “The Edge” (http://www.edge.org), a discussion forum for a distinguished group of scientists and ‘new humanists’. Twelve years after introducing the idea of the ‘third culture’, Brockman suggests that “the third culture now includes scholars in the humanities who think the way the scientists do. Like their colleagues in the sciences, they believe there is a real world and their job is to understand it and explain it. They test their ideas in terms of logical coherence, explanatory power, conformity with empirical facts. (…) They are not reducing the humanities to biological and physical principles, but they do believe that art, literature, history, politics – a whole panoply of humanist concerns – need to take the sciences into account.”

As I already suggested, I do not think that the ‘third culture’ and the ‘new humanists’ have a strong presence in Romania. Most people base their worldviews entirely on tradition and authority or embrace either the numerous new waves of mysticism and pseudoscience or a nihilistic and relativistic postmodernism. Although not everything is going well in this regard in the Western world either, I still hope that getting closer politically and economically to the European Union will increase not only the quantity and quality of research in Romania, but will also improve science education and the acceptance and understanding of science.

Like in other, more western parts of the world, most people in Romania seem to have an overall positive attitude toward science. They just don’t know what exactly it is. Those few who know better have the responsibility of educating the general public. For example, by speaking out when pseudeoscientific or antiscientific nonsense hits the media; explaining in simple terms but with convincing logic why pseudoscience is not science or why darwinism and evolutionary theory cannot and should not be blamed for the horrors of fascism and communism. It is unlikely that a country will have its Silicon Valleys and a greatly succesful economy as long as its political leaders and influential intellectuals do not recognize the importance and value of both scientific research and science education. In the long term, they should also realize that the social sciences and humanities cannot ignore the natural sciences anymore. As evolutionary biologist Edward O. Wilson put it, “most of the issues that vex humanity daily – ethnic conflict, arms escalation, overpopulation, abortion, environment, endemic poverty, (…) cannot be solved without integrating knowledge from the natural sciences with that of the social sciences and humanities. Only fluency across the boundaries will provide a clear view of the world as it really is, not as seen through the lens of ideologies and religious dogmas or commanded by myopic response to immediate need.”

References

1. L. Giosan and T. Oprea. Science in post-communist Romania. Ad Astra, 1 (2) 2002.
2. Candidate countries Eurobarometer. Public opinion in the countries applying for European Union membership. CC-EB 2002.3 on science an technology. European Commission, January 2003.
3. S. Frank. R&D expenditure and personnel in the candidate countries, in 2000, Statistics in focus, Science and technology, Theme 9-1/2003.
4. C. P. Snow. The two cultures. Cambridge University Press, 1993.
5. E. O. Wilson. Consilience: the unity of knowledge. Vintage Books, 1999.

Lehet-e értékes az áltudomány?

[Egy újabb archiválási akció — ez a cikk a kolozsvári Szabadság 2002 október 22-i számában jelent meg.]

Balogh Béla A végsô valóság címû könyvének kapcsán megjelent írásom (Szabadság, 2002 szeptember 10 és 11) után dr. Váradi G. János fejtette ki véleményét a vallások, “más szellemi irányzatok” és a tudomány kapcsolatáról (Szabadság, 2002 október 10). Ugyancsak ô figyelmeztetett, hogy “ha valaki egy könyvet nem olvas el, akkor ne próbáljon véleményt írni róla csak a mások elbírálása alapján”.

A szóbanforgó cikkben Balogh Béla a Szabadságban megjelent kijelentéseire (a legfrissebb írás a Szabadság szeptember 4-i számában olvasható) reagáltam. Véleményemet nem “mások elbírálása alapján” vetettem papírra. Azt is kétlem, hogy minden könyvet muszáj végigolvasni ahhoz, hogy véleményt alkossunk róla. Nem szükséges végigszenvednem egy Vadim Tudor-kötetet ahhoz, hogy kijelenthessem: valószínûleg csapnivaló. Balogh Bélának a Szabadságban megjelent, a mai tudomány állására fittyet hányó, de ugyanakkor a tudomány köntösében tetszelegni akaró abszurd kijelentései minimálisra csökkentik annak valószínûségét, hogy könyve számomra értékes és érdekes legyen.

Dr. Váradi G. János cikkének címe azt sugallja, hogy fogalmaim és felfogásaim homályosak. Az ô sokkal világosabb felfogása és fogalmai szerint a tudomány “az úgynevezett anyagi világ tanulmányozásával” foglalkozik, míg a vallás és a “spirituális irányzatok” az emberi élet értékével és céljával, a “halálon túli létezéssel”, a “szellemvilággal”, “más dimenziók létezésének lehetôségével”, az “ember szellemi fejlôdésével”, valamint az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem megismerésével” törôdnek. Szerintem az emberi élet értékével és céljával a filozófia is foglalkozik, a más dimenziók kérdése elsôsorban a fizikusokra tartozik, és az emberi szellem fejlôdéséhez — ha van ilyen — a pszichológiának is van némi hozzászólása. Azt is megtudhatjuk, hogy mindent és mindenkit az “Abszolút Erô vagy Végtelen Szellem” hozott létre és mozgat. Ez a kijelentés teremtésmítosznak nem túl érdekes, fizikának vagy biológiának pedig nonszensz.

Abban egyetértek, hogy érzékszerveink nem csalhatatlanok. A tudomány pontosan abban különbözik a többi megismerési módszertôl, hogy megpróbálja kiküszöbölni ezt a szubjektivizmust és mérôeszközökkel helyettesíti az érzékszerveket; a kétkedés nélküli hit és megkérdôjelezhetetlen autoritások helyett szigorú logikával meg adatokkal támaszt alá minden elmélkedést. Ezzel szemben a vallások és a “szellemi irányzatok” a szubjektív élményre helyezik a hangsúlyt. Nincs szükség szigorú logikára, adatokra, bizonyítékokra, ellenôrizhetôségre. Ezzel nincs is semmi baj, ha tudatosul bennünk a különbség a két módszer és a kétféle “valóság” között. A Nap és Föld példájánál maradva: Kopernikusz, és ôt követôen Kepler, Galileo meg Newton a tudományos módszert használva tisztázták, hogy a Föld és a többi bolygó hogyan kering a Nap körül. Kétlem, hogy eljutottak volna e felismerésig, ha “spirituálisabb” módszereket választanak. Mint ahogy azt is kétlem, hogy a rák vagy AIDS elleni harcot a kézrátétellel gyógyító spirituális “szakértôknek” vagy a vizeletkúrával kísérletezô természetgyógyászoknak köszönhetôen fogjuk megnyerni.

Ennek ellenére egyértelmû, hogy a tudományos módszer és gondolkodás használata nélkül is lehet maradandót, értékeset és érdekeset alkotni — gondolok itt elsôsorban a mûvészetekre és a filozófiára. A baj ott kezdôdik, mikor valaki megpróbálja elmosni a kétféle módszer közötti különbséget, és rangot meg hitelességet akar szerezni a szubjektív és a tudományos módszert semmibevevô elmélkedéseknek azáltal, hogy azokat tudománynak és kutatásnak nevezi. Az ilyen áltudományok (angol ’pseudoscience’) terjeszkedését elôsegíti a tudományos módszer ismeretének szinte teljes hiánya az egyetemeken és laboratóriumokon kívül. A tudományokban kevésbé jártas embernek egyre nehezebb különbséget tenni értékes és értéktelen, valódi és áltudomány között. Az Amerikai Egyesült Államok 290 millió lakosának több mint 50%-a hiszi, hogy az embert Isten teremtette valamikor az utóbbi 10 000 év folyamán, annak ellenére, hogy ugyanez az ország büszkélkedhet a legjobb tudományos mûhelyekkel és teljesítményekkel. Hosszú távon nem vezethet sok jóra, ha ilyen óriási szakadék keletkezik azok között, akik génekkel és atomokkal játszadoznak a laborokban, és azok között, akiket a mindennapi életben egyre erôsebben érintenek a felfedezések és eredmények. E szakadékot csak növelhetik az olyan könyvek, írások vagy iskolák, amelyek azt tanítják, hogy a Föld 10 000 éves, hogy az evolúció nem mûködhet, vagy hogy a krokodil csakis valamilyen tervezômunka eredménye lehet, mivel nagyon komplex és nem “evoluált” egy cseppet sem az utóbbi idôben. A sort hosszan folytathatnám, az ehhez hasonló nonszensszel elôhozakodó “kutatók” száma egyre növekszik, és a határ, úgy tûnik, a csillagos ég. Minden jóindulat és építô szándék ellenére sem hiszem, hogy az ilyen elmélkedések és könyvek értékesek és érdekesek lennének.

De lám, ismét abba a hibába estem, hogy véleményt mondok könyvekrôl, anélkül, hogy elolvastam volna ôket.

Újabb hazai posztmodernkedések II.

Ha már az új Hét-en és a hasábjain tündöklő Virilió-íráson csámcsogunk, kár kihagyni a hozzá kapcsoldó kommentárt, melyet Gyuris Gergely jegyez. Ha ez a Virilio szövegéből nem lenne világos (és nem az), akkor itt magtaláljuk a lényeget: minden jelenlegi földi rosszért, kedves olvasó, a terrorizmustól a müvészetek hanyatlásáig, a fő hibás nem más, mint a tudomány:

“a tabuk áthágásával (klónozás, abortusz, bizonytalan kimenetelű kísérletek önkéntes kísérleti alanyokon stb.) a tudomány többé nem korlátozható, a tudományba vetett kritikátlan, fanatikus hit pedig az önkényes kutatások és kísérletek medrébe tereli ezt a haladást. A tudósok már nem feltétlenül egy „jó” ügy érdekében, az emberiség érdekeit szem előtt tartva végzik munkájukat, hanem pusztán a tudomány kedvéért. Az emberi élet (és az isteni teremtés) szentségét figyelmen kívül hagyó klónozás, a gépek emberi jegyekkel történő felruházása (fizikai és mentális szinten) egy olyan antihumánus folyamat részei, amelynek végeredményeként megsemmisülhet a kutatások eredeti tárgya: a tudományos öntudatlanság az emberiség végső eltűn(tet)ése felé mutat, feltéve, hogy a tudományos önelégültségnek köszönhető balesetek egyike nem jár hamarabb végzetes eredménnyel.”

Érdekes véleményazonosságnak lehetünk itt tanúi (strange bedfellows, mondanánk angolul): ezt egy katolikus pap is írhatta volna, annak is a konzervatívabb változata. Az isteni teremtés szentségét figyelmen kívül hagyó klónozás? – nem is tudtam, hogy a Hét szerkesztői és cikkírói szimpatizálnak a kreacionizmussal. De érdemes továbbolvasni:

“A tudomány jelenlegi állapota azonban nem csak a kísérletek és háborúk kapcsán vet fel etikai kérdéseket. Az egyre gyorsuló haladás ütemét a sebesség metaforája teszi érzékletessé: míg a felvilágosodás (Enlightenment) korához képest a jelenlegi évszázad már a fénysebességé (speed of light), addig a következő már a sebesség fényének (light of speed) évszázada lesz. A techno-tudomány követhetetlen, szélsőséges fejleményei és fejlesztései egy embertelen, sőt ember nélküli jövőt vetítenek előre.”

Fogadni mernék, hogy tudomány-gyülölő szerzőnk a “techno-tudomány egy követhetetlen, szélsőséges fejleményét” használva írta e szöveget, ily módon kicsit közelebb hozva a ceruza- és ember nélküli jövőt. S hogy mért lenne a 21. század a fénysebesség, a 22. pedig a sebesség fényének százada, az számomra rejtély marad. Mióta van a sebességnek fénye?

Az biztos, hogy ha a birkaságnak meg üres szövegelésnek fénye lenne, akkor a közvilágítást meg lehetne oldani a szélsőséges techno-tudomány nélkül is.

P.S. A teljesség kedvéért azt is jegyezzük meg, hogy Gyuris Gergely recenziója nem teljes egészében pozitív, a vége felé egy kis kritikus és szkeptikus hangvételt is fellelhetünk, például itt:

“A különböző nézőpontok ismertetése helyett egyoldalú, és egy idő után kiszámítható, dogmatikus kritikát kapunk, a meggyőzés görcsös szándéka alkalomadtán még a szerzőnek az adott témában való jártasságát is megkérdőjelezi.”

Újabb hazai posztmodernkedések I.

Kis ízelítő Paul Virilio írásából, melynek magyarítása az új Hétben jelent meg:

És ahogy már magam is megírtam: „Az itt nincs többé, minden most van.” Következésképp minden művészet, de különösen az ábrázoló művészetek végzetesen károsodtak, majd megszűntek létezni az ábrázolás technológiáinak és a sokszorosításnak mind dromologikus, mind dromoszkopikus állandó gyorsulása miatt, mely nullára csökkentve teret és időt a szubjektum és a tárgy között, magától értetődően nemcsak a ritkaság és a durée [tartósság] fogalmait törölte el, hanem a műalkotás lehetőségének és „létrejöttének” kapcsolódási pontjait is, azaz a műalkotás fenomenológiáját.

Ilyen szavak egyébként, hogy “dromologikus” meg “dromoszkopikus” csak a Virilio és kellőképpen kikupálódott követőinek szótárában léteznek. De mit számít, hogy nincs semmi értelme az egésznek, és senki nem ért semmit belőle, mikor jól hangzik. És meg tudjuk játszani, hogy értünk valamihez: ha ez a szöveg nem mond neked semmit, az csak azt jelenti, hogy nem olvastál elég Viriliót és Foucault-ot és Derridát.

Bullshit.

Plazmafizika és sarlatánság III.

Méltányolandó, hogy valaki pennát ragadott és nam hagyta szó nélkül a Szabadságban megjelent ingyenreklámot Spanyol Zoltán humbug találmányáról. Fey László közli a véleményét a szombati lapszámban, minden köntörfalazás nélkül:

“[Spanyol Zoltán] nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a gróf úr találmányának köszönhetően a jövő autója vizet fog tankolni, száguld az utakon, közben a „vízplazma elégethető üzemanyaggá válik” és az égés végterméke is tiszta víz lesz. Márpedig ha ehhez nem használ más energiát, akkor ez örökmozgó. Olyan ez, mint mikor Münchhausen báró megragadja a saját üstökét és kihúzza magát a mocsárból. Lehet ugyan olyan motort üzemeltetni, amelynek üzemanyaga végső soron a víz, de ehhez a vizet valami módon (elektromos energiával, hővel) fel kell bontani hidrogénre és oxigénre, az ezek egyesüléséből származó energia viszont kevesebb lesz, mint amennyit befektettünk, mert a veszteség elkerülhetetlen.”

És:

“Így mulat egy idegenbe szakadt magyar úr, a közismert, ősi Spanyol grófi család sarja.
Helyes, hogy a Cireşica jövendőmondó és javasasszony mellett neki is csinálunk egy kis reklámot.”

Témához kapcsolodó: Plazmafizika és sarlatánság I., Plazmafizika és sarlatánság II.

Teológia mindenkinek, nemre való tekintet nélkül

Az erdélyi magyar feministák megtalálták, hogy hol leledzenek a nagy igazságtalanságok. A Désiré Alapítvány és a Transindex kiadója bepanaszolta a Diszkriminációellenes Tanácsnál a református és az unitárius egyházat. Az ok: a Teológiai Intézet felvételijén “a református és az unitárus egyház különbséget tesz a férfi és a női jelentkezők között (…). A női és a férfi helyek előre meghatározottak: a felvételin a nők csak nőkkel, a férfiak csak férfiakkal vannak versenyben.” Amint több bejegyzés tanusítja e blogon, nem szimpatizálok különösebben egyik egyházzal sem, és a vallásról vallott nézeteim meglehetősen dawkins-iak.

De azt nem hiszem, hogy ez a legnagyobb jogtiprás Romániában. Egyrészt, egy egyházi iskolát több szabadság illet ilyen vonalon (különösen ha nem állami támogatással müködik). Ha tagja akarsz lenni a Jehova Tanúinak, akkor vessél magadra, és a tagsággal együtt vállalnod kell a szervezet szabályait is. Ha mindez mondjuk a fizika szakon történne, akkor jogos lenne a felháborodás. De a teológia más. A panaszosoknak el kell dönteniük, hogy az államot és annak jogrendszerét meg a civil társadalmat akarják-e reformálni, vagy valamelyik egyházi felekezetet. Az előbbi jogos és szükséges. Az utóbbi nagyjából reménytelen és hidegen hagy.

Másrészt, ha már az egyházakkal akarunk kötekedni: ezelőtt néhány hónappal a középkorba illő jelenetek zajlottak le az egyik ortodox kolostorban: egy fiatal lányt halálra kínoztak ördögüzés címén. Az, hogy ez egyáltalán lehetséges, sokat elárul a hazai ortodox egyház fölötébb középkori voltáról. Nem emlékszem, hogy a mostani panaszosok közül bárki is megmondta-megírta volna a véleményét az ügyben.

Gondolom, azért, mert ott nem történt diszkriminálás a felvételin.

In memoriam Dénes István (1954–2005)


(fotó: Szabó Tibor)

Kellett egy kis idő, amíg a témához egyáltalán hozzá tudok szólni. S ez most se könnyü, de: szorítkozzunk a tényekre, azok letaglózóan szomorúak önmagukban, nem kell érzelmes közhelyekkel körülvenni őket.

Kellene valaki, aki továbbra is gondját viseli a Vargyas Völgyének, minden évben kitakarítja, harcol a védett területté nyilvánításért, jegyeket oszt és szed, hidakat javít és szerel, jelzőtáblákat fest, barlangokat zár le és ment meg a vandalizmustól.

Kellene valaki, aki nagy egyetemeket és híres kutatóintézeteket meghazudtoló pontossággal és érdeklődéssel térképez, kutat, rajzol és leír, profi archeológushoz illő módon ásat és leltároz.

Kellene valaki, aki nem üres hazafiságra és magyarkodásra tanítja azokat, akik hajlandóak tanulni, hanem komoly táj- és természetismeretre, mely egy életen át meghatározó lehet.

Kellene valaki, aki nem a nagy szövegek és a mellveregető öndicséretek, hanem az apró de időtálló lépések és pontos mérések embere.

Kellenének valakik, és nem is kevesen, akik olyanok, mint Dénes Pista volt.

Plazmafizika és sarlatánság II.

Érdemes egy kicsit tovább elemezni a tegnapi témát. A teljesség kedvéért hadd említsük meg, hogy valóban létezik egy német szabadalom, amelyre Spanyol Zoltán hivatkozik, itt olvasható el (sajnos csak németül; egy ilyen ostobaságnak az elfogadása egyébként a német szabadalmi hivatalt is minősíti). Továbbá, a gróf úr élőben is megtekinthető és hallgatható, amint a találmányát magyarázza az MTV nézőinek (köszönet a linkért Luffi Péter barátomnak). Härtlein Károly fizikus így kommentálja a jelenetet:

“2004 nyarán az MTV és az MTA kötött egy együttműködési szerződést. Ennek értelmében az MTV és az MTA közösen lép fel az áltudományok ellen. Jó volt ezt látni és hallani. De az örömöm nem tartott sokáig. A megújult MTV honlapon ott, ahol régebben a fórum volt, most horoszkóp van! 2004 októberében a Napi Mozaik magazin műsor is csalárdul elárulta az ügyet! Egy régi ügyet vettek elő, gróf Spanyol Zoltán 1986-ban szabadalmaztatott vízhajtású autóját. 100km egy liter vízzel, hangzott el a beharangozóban. Az adás szerkesztői nem kezdők, mégis olyan tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, amely egyenesen ijesztő. A több mint negyedórás műsorblokkban a feltaláló valótlan állításait ámulva hallgatták a műsorvezetők. „A víz izotóp anyag”, mondta Spanyol Zoltán, az ilyen mondatok után középiskolai feleletre egyértelműen az elégtelen osztályzat jár. Ha már a középiskolai kémia és fizika tantárgy alapfogalmaival nincsenek tisztában, legalább azt tudhatták volna, hogy a szabadalmi oltalommal rendelkező dolgoknál nem feltétel a működőképesség. Ezt a szabadalmi hivatal ugyanis nem vizsgálja. A műsorban bemutattak egy teljesen más elven működő, fejlesztési stádiumban lévő modellt. Ez az autó cseppfolyós hidrogén gázzal üzemel, (amelyről tudjuk, hogy heves hőtermelő kémiai reakció során képes vízzé elégni) és égésterméke vízgőz. Spanyol Zoltán autójának a hajtóanyaga víz, és érdekes módón az égésterméke is víz. Rejtélyes módon, a hideg csapvíz meghajtja az autót, közben gőzzé válik. Valószínűleg, azután érthetjük meg ezt a folyamatot, ha majd sikerül a hajunknál fogva felemelni magunkat.”

Ugyancsak feljegyzendő, hogy Hantz Péter kolozsvári fizikus (aki fizikában való jártasságát nem gyanús szabadalmakkal, hanem komoly lapokban közölt cikkekkel tudja bizonyítani) megírta véleményét a www.erdely.ma honlapnak. Remélem, hogy ugyanezt megírja a kolozsvári Szabadságnak is — és a Szabadság majd közli a teljes írást, nemcsak szemlézi azt (ahogy az erdely.ma tette). A gróf úr válasz-szövegében először megkérdőjelezi Hantz Péter létezését (“A levélben említett Hantz Péter lehet hamis név, hamis foglalkozással”), majd magyarságát:

“Hantz Péter nem magyar ember, még, ha tud is magyarul, mert a magyar nemzet gazdasági, társadalmi, erkölcsi felemelkedése ellen szól.”

Kedves újságíró és szerkesztő urak és úrnők, van egy építő javaslatom: mi lenne, ha néha nem csak Spanyol Zoltán és Balogh Béla tipusú sarlatánoknak adnának hangot, hanem a Hantz Pétereknek is? És nemcsak olyankor, amikor a Babes-Bolyai egyetemen való magyar oktatásért szólalnak fel, hanem akkor is, amikor tudományról meg fizikáról van szó?

Végezetül még két aranymondás a gróf úrtól (a teljes szöveg itt olvasható):

“Az emberiség két csoportra osztható: léteznek – nagy többséget alkotva – a jó emberek: ők az áldozatok; és az önmagukat istenekké avatók, akikból előbb-utóbb szintén áldozat lesz.”

És egy kicsivel odébb:

“A feladatot Istentől kaptam, s azt elvégzem. Találmányom a magyar nemzet tulajdona, én csak rendelkezem vele, őrzöm, amíg bírom. Majd az Isten eldönti, hogy mi legyen vele, ha a nemzetem nem tart rá igényt.”

No comment.

Plazmafizika és sarlatánság I.

A magyar sajtó és média újra bebizonyítja: halvány gőze sincs, hogyan müködik a tudomány.

Gróf Spanyol Zoltán ugyanis azt adja el nagyon sikeresen ostoba befektetőknek és újságíróknak, hogy a vízplazma “égetésére” (?) alapozó találmánya lehetővé teszi “gyakorlatilag ingyenes” energia előállítását. Íme egy néhány kiemelkedő czikkentyü a széles kínálatból: a Szabadság, a Kossuth Rádió, a Székely Hírmondó, a Duna Televizió, az Új Magyar Szó mind sietnek ingyen reklámozni a nagy magyar feltalálót (és a listát még lehetne folytatni). Érdemes bővebben idézni a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságának szeptember 4-i adásából:

“A vizet kezeljük, elõször elõmelegítjük, utána plazmásítjuk, a plazma kijön a nyíláson, égve jön már ki a nyíláson, mert van benne egy gyújtószerkezet, és felgerjed összesen nyolcezer fokig. Tehát ez az én szabadalmam, az én találmányom, amit én 1985-ben adtam be. Minden találmányt feltesznek, és minden beadványt feltesznek az internetre a szabadalmi hivatalok. Ezt egy orosz csoport ellopta és elkészítette ezt a készüléket, ami igazolja azt, hogy tényleg, a víz ég. Most az a fontos, hogy nemzeti büszkeségünket, nemzeti öntudatunkat visszanyerjük, mert van arra lehetõség, hogy gazdasági szinten elérjük azokat, akik a nyakunkra ültek, talán túl is szárnyaljuk õket. Bennünk fel kell, hogy ébredjen az istenfiúi öntudat, hogy mi Isten teremtményei vagyunk, minket a magyarok istene ide azért teremtett, és a földre is, hogy tökéletesítsük a földi életet, ne romboljuk, és aki rombolni jött, az menjen máshova, keressen magának máshol territóriumot. Most már ezer év után ideje, hogy a magyar nemzet önmagához térjen és megerõsödjön, és teljesítse azt a feladatát minden ember, amiért megszületett.”

Megáll az ész és ácsorog. Mennyi intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy ez tömény ostobaság, jó adag gusztustalan nacionalizmussal megspékelve? Hány osztályt kell ahhoz elvégezni, hány könyvet kell elolvasni, hány neuront felhasználni, hány újságírótanfolyamot kijárni, hány Google-keresést végrehajtani, hogy valami gyanús legyen egy ilyen szövegben?

Sajnálom, de azt kell mondanom: ha valaki ezt komolyan veszi, az megérdemli, hogy a gróf úr alapítványába fektesse a pénzét. Az újságírók viszont, akik minden további nélkül elhiszik, hogy a víz ég, azt is megérdemelnék, hogy ezután csak a gróf úr találmánya által előállított energiával fütsenek és benzin helyett csak vizet tehessenek az autójukba.