A Magyar Tudomány agusztusi száma közöl egy recenziót két könyvről. Mindkettő a “gender studies”-nak nevezett jelenségnek a terméke. Az irás szerzője, Saly Noémi irodalomtörténész tudománynak tekinti az eféle szövegeket, és nagy vonalakban dicséri a könyveket; csupán a nehézkes nyelvezetért neheztel:

“A két tanulmánykötetnek – túl azon, hogy nők írták őket nőkről író írónőkről – számomra legérdekesebb sajátos közös vonásának a nyelvezet bizonyult. Olyan tudományos munkákról van szó, amelyek belterjes, avatott olvasóközönséghez szólnak, igen. Mégsem állhatom meg, hogy rá ne kérdezzek: meddig fogja még uralni az irodalomtudományt az a – mondjam-e? férfiak által ráerőltetett – beszédmód, amelyet főként Séllei Nóra, de olykor Szalay Edina is átvesz? Nem valamiféle anyanyelvápoló kedvesnővér beszél belőlem, hanem – mondjuk – az a jellegzetesen női józan ész, amelyik szerint egy rántottához nem kell kipakolni az egész konyhakredencet, és sok apró javítás elvégezhető egy gemkapoccsal is – az esettől függően kihajlítva azt avagy sem -, jóval azelőtt, hogy egy fontoskodó férfi felcipelné a garázsból a szerszámosládát.

Mutatok egy teljesen önkényesen, az egyik könyv felütésével talált példát. “… a pszichoanalitikus nyelvkritika nyomán jön létre a textuális, állandó identitás nélküli, nyelvben létrejövő és nyelv által létező, beszélő szubjektum teoretikus képzete, mely koncepció nyilvánvalóan hat az önéletrajz elméletére is, hiszen ezáltal kibillen addigi stabilnak vélt identitásából az önéletrajz addig központi kategóriájának tekintett egységes individuum: az az individuum, amely már a narratíva előtt létezik” stb.

Nem a szerzőt kárhoztatom ezért a – tartalmát tekintve egyébként nyilván kifogástalan – mondatért, hanem azokat, akik ezt a nyelvezetet követelik meg egy “tudományos” könyvtől. Azt a mai magyar irodalomtudományt tehát, amelyik nyelvét tekintve immár önmaga paródiájává vált. A folyamat nálunk mindössze egy-két évtizede tart, gyökerei nyilván abban az – eleinte főként a szociológusokra jellemző – törekvésben keresendők, hogy a társadalomtudományokat a természettudományokkal azonos rangon ismertessék el, s ennek egyik lehetséges eszközét a beszédmódban látták. A társadalomtudományoknak a természettudományokkal azonos elbírálásért folytatott harca kísértetiesen emlékeztet a női egyenjogúságért a múlt századelőn folytatott küzdelemre, annak minden hősies és mulatságos vonásával. Végső soron viszont hatalmi harcról van szó, abból pedig semmi jó nem sülhet ki.”

Méltányolandó, hogy a cikk szerzője világosabb beszédet követel. Azt azonban nem értem, hogy (1) az idézett mondat miért nevezhető a “tartalmát tekintve kifogástalan”-nak (van neki egyáltalán tartalma?), és (2) mit keres egy ilyen cikk és téma a Magyar Tudomány-ban.

Ideje lenne, hogy Derridát ne tegyük egy fiókba Einstein-nal.

Újraolvastam ezt a régi szöveget — nem is olyan rossz. Talan érdemes itt megőrizni, mielőtt el nem tünik a Szabadság honlapjáról.

A “végsõ valóság” ismeretének fölöttébb valószínûtlen voltáról

Újra és újra, szinte szabályos idõközönként, felbukkan a hazai magyar sajtóban egy-egy “szakértõi” vélemény, mely szerint 1) a mai és mindenkori kutatók-tudósok nagy része szellemi fogyatékos, de legalábbis nem elég nyitott gondolkodású, mivel nem ismerik fel a legnyilvánvalóbb nagy igazságokat; és 2) az evolúcióelmélet hamis, a tudomány legújabb eredményei azt bizonyítják, hogy a Darwin eszméinek ideje lejárt, és az életvilág változatossága és komplexitása csakis valami természetfölötti erõ beavatkozásával vagy teremtõ munkájával magyarázható. A legfrissebb példát a Balogh Béla könyve kapcsán a Szabadságban megjelent cikkek szolgáltatják.

Balogh Béla “Végsõ valóság” címû könyvét nem olvastam, a könyv szerzõjének a cikkekben elhangzott kijelentései azonban elég zavarosak és bosszantóak ahhoz, hogy Y. Szabó Gyula érdekes megjegyzései után is megérdemelnek egynéhány gondolatot.

Balogh Béla nem kevesebbet állít, mint hogy õ és õ egyedül — “világosan és kristálytisztán” átlátja az “univerzum felépítését és mûködési elvét”. Eközben a materialista tudomány “tanácstalanul áll” a kézrátétellel való gyógyítás jelensége elõtt, és képtelen megmagyarázni az élet keletkezését a Földön vagy a gondolatok keletkezését az agyban: “nemcsak logikai szempontból cáfolható meg az elképzelés, miszerint az agyunk képes létrehozni a gondolatokat, hanem energetikai szempontból nézve is lehetetlen”. A szerénység teljes hiányát bizonyítja, ha valaki okosabbnak tartja magát Einsteinnál meg a fizikusok, biológusok és filozófusok legkiválóbbjainál. És ezzel a sarlatánság gyanúját is menthetetlenül növeli. Ezirányú gyanúnk tovább gyarapodik, ha azt olvassuk, hogy “a tudományos kutatások újra és újra eldobják a régit és magasba emelik az újat”. Nem, a tudomány nem így mûködik. A tudományos módszer csak azt dobja el a régibõl, amirõl kiderül, hogy nem állja meg a helyét az új kutatások fényében. Vannak felfedezések, tételek, elméletek, amelyekrõl újra és újra bebizonyosodik (minden paradigmaváltás, Thomas Kuhn, Feyerabend és posztmodern “tudományelmélet” ellenére), hogy igenis hasznosak, van prediktív erejük, és senkinek sem sikerült õket megcáfolni. Ilyen például az a felfedezés, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, hogy a Föld kerek, és nem lapos vagy nem teknõsbékak hordják a hátukon, hogy Newton törvényei fantasztikus pontossággal érvényesek a Földön normális körülmények között megfigyelhetõ mechanikai jelenségekre, hogy a DNS hordozza magában az élethez szükséges fehérjék kódját, és, horribile dictu, hogy a földi élõvilág többmilliárd év során fejlõdött ki, elsõsorban természetes szelekció révén, és minden élõlény rokona a másiknak ezen a bolygón. Ha ez nem így lenne, azaz a tudomány mindig kivágná a szemétbe a régi elméleteket, akkor sem a televízió, sem a vasaló, sem az internet, sem a génsebészet nem mûködne (máris hallom a cinikus megjegyzéseket, hogy bár ne is mûködnének, de ez egy más vitához tartozik). Kíváncsi lennék, hogy mikor fogják a “szakértõk” a kézrátétellel való gyógyítást odáig fejleszteni, hogy az tudományosan ellenõrizhetõ, és hatása statisztikailag kimutatható legyen. Mert jelenleg nem az. Nos, ez a különbség Balogh Béla radikális kijelentései és az általa lenézett materialista tudósok elméletei között: ez utóbbiakat, mielõtt a napilapok “színes világ” oldalára vagy a végsõ valóságról elmélkedõ könyvecskékbe kerülnének, elõzõleg egy szakértõk által véleményezett szaklapban közlik. A közlés után pedig számtalan kutató és buzgó doktorandus fogja rávetni magát a szakcikkre, hogy hibát találjon benne. Balogh Béla paranormális jelenségekkel fûszerezett misztikus agyhullám-fizikája hamar elbukna egy ilyen szûrõvizsgálaton. Ilyen szaklap például a Nature, a Science, a New England Journal of Medicine; nem ilyen a Szabadság, a Revista Fenomenelor Paranormale, a Bioenergetica Kiadó könyvei (a “Végsõ valóság” kiadója) és a Színes UFO címû lap, melyben Balogh Béla cikksorozatot közölt.

“Az élet kialakulásának esélye (…) annyi, mintha a számítógép elé ültetett majom a billentyûket véletlenül ütögetve megírná Romeó és Júliát” mondja Balogh Béla, teljesen megalapozatlanul. Az élet kialakulásának ugyanis sokkal nagyobb az esélye: inkább ahhoz hasonló, mintha a majom minden hibás betûleütést kitörülne, és a találatokat megõrizné — azaz nem kellene mindig újrakezdenie a gépelést, ha egyszer elrontotta. Michael Shermer, a Scientific American munkatársa egy kollegájával együtt kiszámolta, hogy mennyi idõbe kerülne, amíg egy majom véletlenszerûen, minden ilyen korrektúra nélkül legépelné, hogy “To be or not to be” (Lenni vagy nem lenni). Az eredmény: a próbálkozások száma a 26 a 13-ik hatványon, és ez a szám 16-szor nagyobb, mint a Naprendszer létezésének 4,5 milliárd éve alatt eltelt másodpercek száma. Az élet kialakulásának a valószínûsége azért sokkal nagyobb, mert a “próbálkozások” nem teljesen véletlenszerûek: a hibákat kiszûri, a sikeres próbálkozásokat pedig megõrzi a természetes kiválasztás. Mikor Shermer egy ilyen, a betûkön mûködõ szelekciós algoritmust alkalmazott, átlagban csupán 335,2 próbálkozásba és másfél percbe került, amíg megjelent a számítógép képernyõjén a TO BE OR NOT TO BE. Négy és fél nap alatt az egész Hamletet ki lehetne így “szelektálni”. Az analógia persze felszínes, de arra jó, hogy a természetes szelekció rendkívüli erejét illusztrálja a teljes véletlenszerûséggel szemben.

A “Végsô valóság” szerzôje így ír a továbbiakban: “Ha valaki azt mondaná nekünk, hogy az anyag véletlen átalakulások során létrehozott önmagából egy karórát, ugye, megmosolyognánk? Pedig mennyivel kevesebb alkatrészre volna szükség ehhez, mint akárcsak egyetlen élô sejthez is.” Ez a gondolatmenet nem más, mint William Paley teológus kétszáz éves érve Isten létezése mellett. A hiba az órásmester-érvben ott leledzik, hogy a természetes szelekció egyáltalan nem véletlen: annak a “szerkentyûnek”, amelyik nem mûködik nagyon jól, semmi esélye hosszú távon a túlélésre. A többi csak idô és számok kérdése. E folyamat valósága persze nem bizonyítja Isten vagy bármilyen természetfölötti jelenség nemlétét. Mint ahogy az evolúcióelmélet — egyébként szinte kizártnak tekinthetô — bukásából sem lehetne Isten, Buddha, Allah, Balogh Béla magasabb frekvenciájú világai, vagy az Uránusz Körül Keringô Nagy Vörös Teáskanna létére következtetni. Érdemes elgondolkodni: hogyha a krokodilt valóban “tervezték és fejlesztették” egy másik világban, egészen addig, amíg “tökéletesen megfelelt a célnak” — mi lehetett ez a cél? Az, hogy e vérengzô vadak nap mint nap szétmarcangoljanak jónéhány “ártatlan” antilopot? És mi volt e magas frekvenciájú tervezômérnökök indíttatása, amikor megtervezték a szeptember 11-i New York-i tragédiát?

Summa summárum, nem hiszem, hogy Balogh Béla ismerné a “végsô valóságot”.

Az a gyanúm, hogy a végsônél jóval kisebb valóságok felismeréséhez is több kell, mint néhány kézrátétellel való gyógyulás, erdei séta közbeni megvilágosodás, vagy Rudolf Steiner obskúrus miszticizmusában való elmélyülés. Amíg Balogh Béla paranormális-ezoterikus-áltudományos egyvelege megmarad a Színes UFO magazin vagy a Bioenergetica Kiadó hasábjain, addig nagyjából minden rendben. Amikor azonban a Szabadság oldalain próbálják mindezt úgy eladni, mint a svéd és a magyar tudományos körök által egyaránt nagyrabecsült elméletet, akkor valahol valami baj van.

A szokásos húsvéti sablonszövegek között mindig kerül egy-két csemege amire érdemes felfigyelni. Azt irja például Dr. Jakubinyi György érsek úr a Szabadság mai számában, hogy:

“Száz évvel ezelôtt még sokan azt hitték, hogy választaniuk kell a természettudomány és a hit között. Ma már világos, hogy a kettô között ellentét nem lehet. Hitem a végsô kérdésekre ad feleletet: Honnan vagyunk, hová megyünk, mi a földi életünk értelme, végcélja? A tudomány pedig azt fejti ki, hogy a teremtô Isten hogyan mûködik a világban. A fejlôdéselmélet sem lehet meg Isten nélkül. A fejlôdést magát is Isten irányítja, tartja életben. Az állat és az ember között olyan nagy a hasonlóság, hogy sok embert megtévesztett. De a különbség is áthidalhatatlan. Az embert szellemi képességei: értelme és szabad akarata az állatvilág fölé emeli.”

A tudomány nem azt fejti ki, hogy a teremtő Isten hogyan müködik a világban, hanem azt, hogy hogyan müködik a világ, minden természetfeletti beavatkozás nélkül. Egy katolikus érsektől elvárná az ember, hogy ennyire azért ne beszéljen félre. Az érsek úr vagy nem tudja, hogy valójában miről és hogyan szól a (természet)tudomány, vagy tudja, de csakazértis az ellenkezőjét állitja.

Jakab Gábor irja >Se fejkendô, se kereszt, se fejfedô — avagy teljes “evilágiság?”< cimü cikkében (Szabadság, 2004 március 10):

Amikor elôször hallottam Jacques Chirac francia köztársasági elnök törvénytervezetérôl, amelyben azt indítványozta, hogy az 1789-es forradalom óta közismert “szabadság, egyenlôség, testvériség” jeligéjét kiegészítve mintegy az “evilágiság” elvével, tiltassék meg a címben szereplô vallási szimbólumok használata a franciaországi közintézményekben és iskolákban (azóta 494 IGEN, 36 NEM szavazat és 31 TARTÓZKODÁS eredményeként megszületett a parlamenti határozat, amely várhatólag ôsztôl emelkedik majd a törvény rangjára), eszembe jutott a közismert népi mondás: “nem a ruha teszi az embert”. Úgy látszik azonban, negatív értelemben persze, hogy “az is teszi” (!), hiszen— lám — a szóban forgó esetben egy ruhadarab lenézôen minôsíthet egy embercsoportot, igazságtalanul hátrányos helyzetbe taszító jelképpé válhat.

Eszembe jutott persze egyéb is. Sören Kierkegaard (1813–1855) dán filozófus neve, illetve az ô Vagy-vagy címû mûve. Ebben egyebek mellett szerepel egy tanulságos történet. Eszerint valamelyik színház raktárában a papírból és deszkalemezekbôl készült kulisszák váratlanul tüzet fognak. Az egyik beöltözött színész, egészen pontosan a bohóc szerepét játszó komikus (természetesen bohóc ruhában!) a megdöbbenéstôl kétségbeesetten, lihegve rohan be a színpadra, hogy a fenyegetô veszélyt a publikum tudtára adja és a nézôtér azonnali elhagyására felszólítsa. A közönség azonban nem mozdul, a bohócöltözet láttán tréfának véli a dolgot, önfeledt kacagásba tör ki, sôt, a bohóc-színész rimánkodásának az egyre drámaibb hangvételûvé fordulásával párhuzamosan mind felszabadultabban szórakozik és könnyeket fakasztó jókedvvel mulat. Végeredmény? A színház leég, a “hitetlenek” ott lelik halálukat a lángok között.

A cikk azt sugallja, hogy minden bohócot holt komolyan kell venni, mert hanem baj lesz. A baj csak ott van, hogy nagyon sok bohóc ellentmond egymásnak, és gyakran önmagának. Hogyan döntsd el, hogy mikor bohóc a bohóc? Mikor kell hinni neki, és mikor nem? A cikk szerzőjének magától értetődőnek tünik, hogy mindenkinek, aki vallásos, az “igazságát” el kell fogadni; a hitetlenek pedig vessenek magulra, ha a “lángok között” lelik halálukat. Az teljesen mellékes, hogy általában nem a szabadgondolkodók röpitenek repülőt a World Trade Centerbe; hogy nem az agnosztikusok robbantgatnak Észak-Irországban; és nem az ateisták szövetsége követ el tömeges öngyilkosságot.

Hajrá, franciák, hajrá, felvilágosodás.