A pokol tornáca: csak csel volt

Ezt hivatalosan ez év április 22-én jelentette be egy XVI. Benedek pápa által jóváhagyott bizottság. A “felfedezés” több hónapi (évi?) kemény munka eredményeként született. Az ok: még a pápánál-is-katolikusabb Benedek is túl szigorúnak találta azt az “elméletet”, mely szerint a megkereszteletelenül meghalt gyermekek a Limbus-ban (angol “limbo”), azaz a pokol tornácán töltenék az örökkévalóságot. A bizottság szerint a pokol tornáca

“az üdvözülés indokolatlan korlátozását jelentette. Következtetésünk szerint komoly teológiai és liturgiai érvek szólnak amellett, hogy a keresztség nélkül elhunyt csecsemők is örök boldogságot nyerhetnek. Biztosat nem állíthatunk, de azt tudjuk, hogy a szerető és igazságos Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön.”

Pünkösd és a nagy csíksomlyói összeröffenés idején nem akarok ünneprontó lenni, de mégis az leszek (szori): milyen alapon jutott a bizottság arra a következtetésre, hogy a pokol tornáca nem létezik? Mi a bizonyíték? Mi változott az egyház eddigi adatbázisában, ami cáfolná a tornác létezését? Talán ásatásokat folytattak valahol? Expedíciót küldtek eddig feltáratlan, veszélyes helyekre? Új szénizotópos kormeghatározásokat végeztek, amelyek ellentmondanak az eddigi status quo-nak? Elárulná nekem valaki, hogy hogyan működnek az ilyen revíziók? És hihetünk ezek után szilárdan a menny és a pokol létezésében? Mi lesz, ha egyszer azt is megállapítják, hogy komoly teológiai és liturgiai érvek szólnak amellett, hogy maga a pokol sem létezik?

Ezek az emberek nagy tudású értelmiségieknek hiszik és tüntetik fel magukat, és elvárják, hogy komolyan vegyük őket. Ami engem illet, az ilyen elmélkedések végképp meggyőznek róla, hogy körülbelül egymilliárd dolog van, amivel érdemesebb tölteni az időt, mint az egyház – bármelyik egyház – (l)égbőlkapott tanításaival. Egy gyengécske regény, egy unalmasan megírt tudományos cikk, egy enyhén túlexponált fénykép, egy átlagon aluli ízű bor — mind-mind izgalmasabbak és értelmesebb időtöltésnek számítanak.

Ennek szellemében, üdvözülésem érdekében – elvégre szerető és igazságos az Úr -, ezennel töltök magamnak egy pohár zinfandelt, melynek párját nektek is kívánom.

Hogyan lesz Herz-féle szalámi a Gangesz partjaiból

Először is, félreértések elkerülése végett: rendkívűl méltányolandó, hogy – ellentétben sok hazai lappal – a Transindexnél állandó témának számít a globális felmelegedés.

De. Miért kell mindig jelezni, hogy tulajdonképpen csak egy meccsről van szó, és az Igazság nem pártol senkit, mert az Igazság nem is létezik. Miért kell mindent el=%!+szni a posztmodern csomagolással, a CNN-szagú “we do not take sides”-jellegű hozzáállással (we do not take sides = mi nem állunk senkinek a pártján). Itt van például ez a szöveg:

“Vannak, akik a klímaváltozás, mások a klímaváltozás miatti túlzott aggódás miatt aggódnak. A globális felmelegedés hívői, ateistái és szkeptikusai játsszák, egyre csak játsszák a meccseket; kölcsönösen politikai befolyásoltsággal, tudománytalansággal vagy áltudományossággal vádolva egymást.

Al Gore volt amerikai alelnök Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Kényelmetlen igazság klímakutatók szerint valójában inkább (politikai) kampányfilm, amelynek megállapításai sok esetben pontatlanok.”

Valóban, “a globális felmelegedés hívői, ateistái és szkeptikusai játsszák, egyre csak játsszák a meccseket”, de ne felejtsük el, hogy a felezővonal két oldalán kik állnak. Azok az emberek, akik az életük nagy részét a klímaváltozások vizsgálásával töltötték, akik híres egyetemeken tanítanak vagy kutatnak, akik cikkeket írtak a témáról komoly tudományos lapokban, szóval ezek az emberek szinte kivétel nélkül azt állítják, hogy a globális felmelegedés létezik, és jobb, ha komolyan vesszük. Velük tart még egy néhány politikus, mint pl. Al Gore, plusz egy halom hollywoodi színész meg színésznő, demokrata-pártiak, persze. De a fontos az első kategória.

Lássuk, kik vannak az ellenfél csapatában. Általában olyanok, akik sokkal kevesebbet tudnak a témáról. Mint pl. Michael Crichton, aki lehet, hogy tűrhető hollywoodi forgatókönyveket ír, de sem képzettsége, sem tudása nincs elég ahhoz, hogy figyelemreméltó véleményt mondjon a klímaváltozásról. És egy halom olyan társa, akik vagy a Bush-kormánnyal és ultrakonzervatív híveivel szimpatizálnak, vagy a kőolajcég-lobbinak dolgoznak. Mikor már nagy kőolajcégek is (BP, Shell) elismerik, hogy a globális felemelegedés valóban olyan probléma, amit komolyan kell venni, akkor nem igazán értem, hogy Crichton és társai mi a csodát akarnak.

A meccs-metafóra tehát elég hamisan hangzik. Esetleg akkor lenne hasznos, ha tovább fejlesztenénk: olyan ez a meccs, mintha a brazil válogatott az aranyosgyéresi Sodronyipar ellen játszana. Az eredmény jelenleg 124-0.

De ami azután következik, – hogy az Al Gore film a “klímakutatók szerint valójában inkább (politikai) kampányfilm, amelynek megállapításai sok esetben pontatlanok” – az egyszerűen nem igaz. Al Gore filmjét ugyanis a klímakutatók döntő többsége meglepően pontosnak és megbízhatónak találta tudományos szempontból [Akit érdekel a téma, az utánanézhet a RealClimate.org honlapon]. Láttam a filmet — és szeretném, ha minden dokumentumfilm csak ennyire lenne kampányfilm.

Nem is beszélve, hogy a film pontatlanságát bizonyító belinkelt hír, amit talán az MTI-től vett át a Transindex, tele van pontatlanságokkal. Kiváló példája ez annak, hogy hogyan lesz a “Jöttem a Gangesz partjairól / Hol álmodoztam déli verőn”-ből “A Herz-féle szalámiban / Sokkal sűrűbb a só” [lásd Karinthy Műfordítás című szövegét]. Azt olvashatjuk például, hogy

“Az NPR rádió Renee Montagne klímaszakértőt kérdezte, aki szerint a tudósok kívülállónak tekintik a volt alelnököt, aki néha túllő a célon.”

Nos, Renee Montagne körülbelül annyira klímakutató, mint amennyire én ortodox pap vagyok; Renee Montagne ugyanis az NPR szerkesztője és riportere. A hír valószínűleg ebből az NPR interjúból ihletődött; és a fordító-hírszerkesztőnek nagyon rossz véleménye lehetett Al Gore-ról meg a globális felmelegedésről, ugyanis teljesen elferdítette a dolgokat. Kihagyta például az utolsó, mintegy összegező bekezdést, mely szerint

“…a kutatók valójában hálásak Gore-nak, hogy a nagyközönség figyelmét is felhívta ezekre a problémákra. De a kutatók nagyon vigyáznak arra, hogy a részletek mennyire pontosak. És amikor nem teljesen pontosak, akkor egy kicsit húzzák az orrukat. Dehát ez a különbség egy tudománynépszerűsítő és egy tudós között.”

Gore tudománynépszerűsítő, nem tudós. De valódi tudományt népszerűsít, és nem is teszi azt rosszul. És jelenleg minden tudományunk elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy globális melegedés van, és hogy nekünk, embereknek is valami közünk van hozzá.

Miközben ezt írtam, a ‘brazilok’ még rúgtak egy gólt. 125-0.

Hogyan beszéljünk és írjunk posztmodernül

Stephen Katz, Trent Egyetem, Peterborough, Kanada

[Mivel aktualitásából nem sokat veszített, talán érdemes feleleveníteni ezt a szöveget, amelyet Stephen Katz angol eredetijéből fordítottam évekkel ezelőtt – zs].

Az utóbbi tíz évben a posztmodernizmus divatos frázissá vált magas értelmisegi körökben. Könyvek, cikkek, konferenciák, egyetemi kurzusok visszhangozzák a posztmodernizmusról szóló vitákat, melyek a jelenkor egyediségét hangsúlyozzák. Olyan időket élünk úgymond, mikor a komputerizálás, a globális gazdaság és a média visszafordíthatatlanul megváltoztatták a társadalmi elfoglaltságok összes formáit. Kultúráról előadásokat tartó szociológia professzorként én is e környezet részének érzem magam, és a posztmodernizmus mint értelmiségi mozgalom és gyakorlati probléma egyaránt érdekel. Tapasztalatom szerint egy szakadék választja el egymástól azokat, akik a posztmodern fordulatban csupán a jól ismert régi csapdák neokonzervatív újracsomagolását látják, és azokat, akik szerint a posztmodernizmus egy régóta szükséges ellenszer az oktatásban, esztétikában és politikában uralkodó modernista elvekre. Átmeneti álláspontok is léteznek persze, attól függően, hogy ki hol és hogyan látja a legoptimálisabb utat az új évezredbe.

Úgy gondolom azonban, hogy az igazi szakadék nem annyira az álláspontok közelíthetetlenségéből, mint inkább a nyelvi különbségekből adódik. Értelmiségi körökben a nyelvi testtartás épp olyan fontos lehet mint a tartalom. Más szóval: nem az az igazán fontos, hogy kedveled-e vagy sem a posztmodernizmust, hanem az, hogy tudsz-e posztmodernül írni és beszélni. Tegyük fel, hogy be akarsz kapcsolódni az irodalomelmélet és a minden-célra-alkalmas mély gondolkodás helyi mandarinjainak beszélgetésébe, de fogalmad sincs, hogy mit mondjál. Vagy mondasz valamit, amit relevánsnak, sőt, egyenesen jó meglátásnak tartasz, de figyelembe se vesznek, vagy enyhe sajnálattal néznek rád. Itt van tehát egy rövid útmutató a posztmodern nyelv megtanulásához.

Először is: soha ne feledd, hogy az egyszerű és világos fogalmazás szóba sem jöhet. Túl realista, modernista és nyilvánvaló. Hogy ezt kidomborítsa, a posztmodern szöveg nyelvi játékosságot, paródiát és többértelműséget követel a szerzőtől. Mivel ezt gyakran nem könnyû betartani, a homályos fogalmazás általánosan elfogadott helyettesítővé vált. Tegyük fel például, hogy valami ilyesmit akarsz mondani:

Hogy elkerüljük a bennünket befolyásoló kulturális elfogultságokat, a nyugati társadalmakon kívűli emberek véleményére kell figyelnünk.

Ez egyenes beszéd, de unalmas. Nézzük csak például a ‘vélemény’ szót. Posztmodernül ‘vélemények’ helyett ‘hangok’-at használnánk, de jobb a ‘vokalitások’, és még jobb a ‘multivokalitások’. Tedd még hozzá például az ‘intertextuális’ jelzőt, és nyert ügyed van. A ‘kívűli emberek’ szókapcsolat ugyancsak túl egyszerű és lapos. A ‘posztkoloniális másságok’ már sokkal jobban hangzik. Helyesen beszélni posztmodernül csak akkor lehet, ha a jól ismert rasszizmus és szexizmus mellett egy sereg más előítéletről is könnyedén szövegelsz. Ilyen például a ‘fallogocentrizmus’ – férfi-központúság, mely a bináris logika racionalisztikus formáival társul. Végül a ‘bennünket befolyásoló elfogultság’ pongyola fogalmazás; használj kevésbé érthető igéket és szókapcsolatokat, mint például az ‘identitásainkat mediáló szubjektivizmus’. Az átírt szöveg végső formában tehát így szól:

Hogy elkerüljük az identitásainkat mediáló fallogocentrikus szubjektivizmusokat, a posztkoloniális másságok intertextuális multivokalitásaira kell figyelnünk.

Ez már kezd posztmodernül hangzani!

Ha nincs időd és energiád, hogy elsajátíts egy minimális posztmodern szinoníma- és neologizmus-szókincset, mely megmentene a nyilvános lebőgéstől, ne feledd: az sem baj, ha félrebeszélsz, ha azt a megfelelő módon teszed. A posztmodern nyelvtanulás egy második fontos stratégiája arra tanít, hogy használj minél több toldalékot, képzőt, kötőjelt, aláhúzást és minden egyebet, amit a számítógép elbír (számítógép nélkül pedig lehetetlen posztmodernül írni!). Időmegtakarítás végett jobb, ha készítesz egy rövid táblázatot. Három oszlopra lesz szükséged. Az első oszlopba írjuk az előképzőket: poszt-, hiper-, pre-, de-, disz-, re-, ex- és ellen-. A második oszlop az utóképzőket és más végződéseket fog tartalmazni: -izmus, -itás, -áció, -i, stb. A harmadik oszlopba írj egy sor elismert és jól ismert nevet, amelyek jelzőként vagy izmusokként egyaránt tekintélyt hordoznak, pl. Barthes (Barthes-i), Foucault (Foucalt-i, foucaltista, foucaltizmus), Derrida (derridai, derridizmus).

Lássuk, hogyan lehet ezt a táblázatot használni. Tegyük fel valami olyasmit akarsz mondani, hogy

A modern épületeknek elidegenítő hatásuk van.

A gondolat nem rossz, de nyilvánvaló, hogy nem sokat lehet vele kezdeni ilyen formában. Meg sóspereccel sem kínálnának meg egy konferencia fogadásán, ha ez így kicsúszna a szádon. Esetleg odatennének takarítani, miután véget ért a fogadás. Szóval jobb ha előveszed a három oszlopos listát. Nézzük először az előképzőt. A pre- jónak tûnik, és a poszt- is, de több prefix egymás után a legjobb. A ‘modern épületek’ helyett – légy kreatív! – az ‘ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása’ kezdetnek nem rossz. Az ‘elidegenítő’ elavult és hatástalan szó, helyette valami egyebet kell találnunk, a második oszlop végződéseivel fűszerezve. Az ‘antiszocialitás’ jut most hirtelen eszembe, de még jobb, ha igazi posztmodern módra egy kis kétértelműséget is bedobunk az ‘antiszocialitás/szeduktivitás’ kombinációval. A harmadik oszlopból válassz egy szerzőt, kinek műveiről mindenki jó véleménnyel van, de soha nem volt ideje és kedve, hogy elolvassa őket. Ha a választás nehezen megy, a francia teoretikusok mindig biztos húzásnak számítanak. Jelenlegi példánkhoz a szociológus Jean Baudrillard-ot javaslom, aki sok, nehéz és mély szöveget írt a posztmodern térről, mint olyan. A nemek közötti viszonyt sem szabad kifelejteni. Végül tedd folyékonnyá az egészet egy néhány kulcsszóval (pl. ambivalens, szubjektivitás) és egy halom kötő- gondolat- és zárójellel, és kész vagy. Íme, az eredmény:

Az ellen-architekturális hiper-kontemporaneitás pre/poszt-spacialitása egy ambivalensen visszatérő antiszocialitást/szeduktivitást kényszerít ránk, melyet a granulált szubjektivitás demaszkulinizált Baudrillard-i diskurzusában találunk enunciálva.

Megtörténhet, hogy egy adott ponton valaki megkérdi, miről is beszélsz. Ez a veszély mindenkit fenyeget, aki posztmodernül beszél, és minden áron elkerülendő. A fontos az, hogy a kérdést feltevő személy úgy érezze: nem igazán értette meg a lényeget. Ezt a legkönnyebb úgy elérni, ha egy újabb posztmodern szóáradatot zúdítasz rá, eredeti mondandód egyszerűsítése és megvilágítása érdekében. Ha ez nem működik, esetleg nem marad más hátra, mint a szörnyen modernista hangzású gondolat, hogy “nem tudom”. De ne hagyd magad, inkább mondd ezt:

A kérdésed instabilitása több, ellentmondásosan rétegzett választ ébreszt bennem, melyeknek interkonnektivitása nem képes kifejezni az általad keresett logocentrikus koherenciát. Csupán azt mondhatom, hogy a realitás sokkal egyenetlenebb és az (ál)reprezentációi sokkal kevésbé hitelt érdemlőek mint amennyi időnk van, hogy itt feltárjuk. Van még kérdés? Nincs? Akkor lökjétek ide a sósperecet és a sört.

Homeopátia és magfúzió

A Háromszék a homepátiáról cikkezik, itt és itt. Persze a szerző meg sem említi, hogy a homeopátiát nem igazán fogadja el az orvostudomány, és – ugyancsak a szerző – úgy állítja be, mintha csupán az orvoslás egy sajátos formájáról lenne szó, amelyik – gondolom, a hagyományos orvostudománnyal ellentétben – “holisztikus”, “egyénre szabott”, és “nem gátolja a természetes reakciókat”. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy a homeopátiás szerek olyan fantasztikusan kis mennyiségű feltételezett hatóanyagot tartalmaznak, hogy gyakorlatilag vizet vagy alkoholt vásárolunk jó pénzért, amikor ilyesmit veszünk. Nem olyan rég elmentünk a gyógyszertárba szemcseppet venni, és szinte kifizettünk egy nagyon profinak kinéző üvegecske gyógyszert a kasszánál, amikor észrevettük az apróbetűs feliratot rajta, hogy “homeopathic medicine”. És nem volt olcsó – kb. kétszer olyan drága volt, mint az igazi szemcsepp, amelyikben ugyanaz a hatóanyag. Jobbanmondva az igazi szemcseppben van hatóanyag, míg a homeopatikusban nincs. De a nagy büdös semmiért kétszer annyit fizetsz.

Szóval. Az érdekes az, hogy mikor a homeopátiát kitalálta Samuel Christian Friedrich Hahnemann valamikor a 19-ik században, nem is volt olyan nagy hülyeség. Abban az időben ugyanis az orvostudomány még gyerekcipőben járt, és olyan bajok gyógyításaként, amire ma aszpirint vagy paracsetamolt venne az ember, alaposan megcsapolták a népeket, olyan megfontolásból, hogy a vérrel együtt a betegség is távozik. Ehhez képest a homeopátiás módszerek lehet, hogy nem segítettek sokat, de legalább nem is ártottak. Hahnemann úgy vélte, hogy a legtöbb betegséget “miazmák” okozzák, amelyek a bőrön keresztül kerülnek be a szervezetbe, és emiatt gyakran a betegségek valamilyen kiütések formájában jelennek meg. [A miazmák létezésére persze semmiféle bizonyíték nincs.] De idézzük a Háromszéket, legalább ott, ahol a szöveg közel áll a valósághoz: [A homeopátia] “legfőbb alapelve a hasonlóság törvénye, ami azt jelenti, hogy egy anyag segíteni fog az olyan tünetek gyógyításában, melyek hasonlóak az anyag által egészséges vizsgálati személyeken kiváltott tünetekhez”. Ezt az elvet követve Hahnemann nem azt vizsgálta, hogy egyes szerek hogyan hatnak beteg páciensekre, hanem azt, hogy milyen hatásokat váltanak ki egészséges embereknél. Ha például valami – bármi – taknyolást váltott ki a kísérleti alanyoknál, akkor azt Hahnemann és követői jó hűlés elleni gyógyszernek nyílvánították. Így lett a hagymából hűlés elleni gyógyszer.

Mindez érdekes és csak enyhén volt tudománytalan a tizenkilencedik században – de manapság nemcsak hogy nem érdekes, de egyértelműen és totálisan tudománytalan. Azt állítani, hogy “bármilyen heveny vagy idült betegség kezelhető homeopátiával”, enyhén szólva felelőtlenség. Több száz tanulmány készült a homeopátia hatékonyságáról, és döntő többségüknek az a következtetése, hogy a homeopátiás gyógyszerek nem jobbak a placebo-nál. Miért is lennének, hiszen legtöbb kotyvalék annyira fel van higítva, hogy jó, ha van egy darab szerencsés hatóanyag-molekula benne. Márpedig hatóanyag legyen a talpán, amelyikből egy molekula is csodákat művel.

A Háromszék homeopatológusa akkor higítja ki a maradék egyetlen molekulányi hitelességet is a szövegéből, amikor kijelenti, hogy

Az atomok és mo­lekulák nagy energiatar­talommal rendelkez­nek, melyek a fénysebesség gyorsaságával mozognak, és az atomfúzió nagy mennyiségű energiát szabadít fel belőlük. A homeopátia ezt az energiát használja gyógyításra.

Hadd ismételjem el: a homeopátia az atomfúzió energiáját használja gyógyításra. Magfúzió egy kis orvosságos üvegben, hétköznapi hőmérsékleten és nyomáson. Valóban sokan álmodoznak erről – mondjuk nem olyanok, akik asztmát akarnak gyógyítani -, de eddig senkinek sem sikerült.

Egyelőre magfúziót igazán ‘hatékony’ formában csak a hidrogénbombában sikerült létrehozni. De ekkora hatékonyság láttán még Hahnemann doktor is megkérdőjelezné a magfúzió és homeopátia közötti összefüggést.

ps. A fenti szöveg egy része a Skeptic’s Dictionary-ból ihletődött. És itt van egy cikk arról, hogy miért rossz ötlet homeopátiával védekezni a malária ellen.

Az én húsvéti sablonszövegem

Szemelvények a friss húsvéti sablonszöveg-termésből (Szabadság, 2007 április 7):

“Sajnos, sokan évek óta nem járnak locsolni, és inkább begubóznak otthonukba. Egyre inkább a külsőségek számítanak, az emberek elsősorban a bevásárlással vannak elfoglalva, miközben elvész a lényeg.”

“A szekularizáció diadala ma már csaknem teljes. Az egyházak és az államok szétválasztásának hevében sikerült elválasztani a vallás(oka)t a társadalomtól. És a húsvéti üzenet, a feltámadás igazsága valahol elveszett, elsilányult, a köztudatból kikopott. Az emberek sok locsolót, jó ivászatot, kellemes bulizást, gazdag nyuszijárást kívánnak.”

“Bíznom kell abban, hogy még nincs minden elveszve, hogy még tudunk befelé fordulni, megkeresni önmagunkban azt a részt, amely még nem adta meg magát. Azt, amely tud, és akar hinni. Azt mondják: zuhanó repülőben nincsenek ateisták. Talán nem szükséges, hogy ez a világ is zuhanó repülővé váljon, talán még megvan bennünk az a lehelet, amely egykor életre hívta a por és hamu embert.”

Nos, meg kell mondanom, hogy nekem a húsvét egy miligrammal sem jelent többet, sem kevesebbet, mint egy-egy jó ebédet otthon, családi körben, régmúlt idők locsolásait és ivászatait, és egy húsvéthétfői hányást egy szentgyörgyi poroló alatt. Igen, a “húsvéti üzenet, a feltámadás igazsága” számomra elveszett, jobbanmondva nem is emlékszem, hogy valaha is izgalmasnak és hitelesnek tartottam volna. És enyhén szólva unalmasnak tűnik, hogy évről évre ugyanezek a szövegek hangzanak el húsvétkor: a jó: a húsvéti üzenet, Jézus, a hit, magunkba-szállás; a rossz: a bevásárlások, az ivászatok, a szekularizáció, és az ateisták.

Várom azt a húsvétot, amikor a lapok valami egyébről is fognak szólni, mint hogy Jézus és aszkéta követői a követendő példák, és a hitetlenek meg csokoládé-nyuszit vásárlók a megvetni valók. Miért olyan egyértelmű egyeseknek, hogy az ateizmus egyben a moralitás hiányát is jelenti? Morális emberek és rossz emberek voltak és vannak hivők és hitetlenek között egyaránt. Igen, vannak akik annak ellenére, hogy nem járnak templomba, és valamikor középcsoportos korukban már kinőttek a Piroska-és-a-farkasból meg hasonló mesékből (melyek lehet, hogy valóban szépek, de minden mese unalmassá válik, ha tízezredszer hallod), szóval ennek ellenére törvénytisztelő és morális emberek, nem lopnak, nem ölnek, nem csalnak, a világot nem próbálják megváltani, de néha segítenek azokon, akiken tudnak, és néha spirituális élményeik is vannak, csak éppen nem kötik azokat egy szakállas öregemberhez a felhőkben vagy szakállas fiatalemberekhez a kereszten.

Kellemes húsvétot, hétvégét, napéjegyenlőséget és tavaszt mindenkinek.

Józan észtől mentes övezet

Olvasom a kolozsvári Szabadágban, hogy “létrejött az első Kolozs megyei génmódosított növényektől mentes övezet“. Azt is megtudhatjuk, hogy

A Génmódosított növényektől mentes Románia elnevezésű programot a németországi Grassroots Alapítvány támogatja. Fő célkitűzése felhívni a figyelmet a génmódosított növények termesztésével járó veszélyekre. Álláspontjuk szerint bátorítani kell a környezetvédelmet szolgáló bármilyen intézkedést, valamint fellépnek a génmódosított és a „rendes” növények egymás mellett való termesztése nyomán kibontakozó károsodás ellen is.

Tizennégy Kolozs megyei település (Bánffyhunyad, Csucsa, Havasnagyfalu, Jósikafalva, Kalotaszentkirály, Kiskalota, Kissebes, Körösfeketetó, Körösfő, Reketó, Riska, Magyargyerőmonostor, Meregyó és Székelyjó) döntött úgy, hogy nem engednek semmiféle genetikai mesterkedéssel készült növényt a termőföldjeikre. Ezen kívül Beszterce-Naszód megyében huszonhat település már régebb hasonló döntést hozott.

A hazai hatóságok, úgy látom, azt tanulják el Európától, amit nem kellene. A génmódosított növények elleni harc ugyanis nemhogy használna valamit, hanem egyenesen káros: elvonja a figyelmet ennél sokkal fontosabb témákról, mint például az erdőpusztítás, a globális melegedés, vagy olyan kórokozó-törzsek kialakulása, amelyek ellenállnak az antibiotikumoknak, stb. A nagy európai GM-ellenes hisztéria ellenére (mely jórészt a kergemarhakór körüli problémákban gyökerezik) tulajdonképpen nem léteznek meggyőző adatok arról, hogy a génmódosított növények termesztése bármilyen nagy veszéllyel járna (azon kívül persze, hogy bármilyen új faj vagy törzs bevitele egy ökoszisztémába bizonyos kockázatokkal jár). Elvégre évezredek óta az emberiség egyebet sem csinál, mint géneket módosít: a bernáthegyi meg a puli tulajdonképpen génmódosított farkasok, a búza meg a kukorica génjeit is alaposan meggyámbászták az idők folyamán, s a példákat persze még hosszan lehetne folytatni. A lényeg az, hogy a mai génmódosítások csupán annyiban különböznek a természetes és a mesterséges szelekcióval elért változásoktól, hogy a változtatások tervezettek és gyorsak. Sok országban már évek óta termesztenek nagy mennyiségben génmódosíott kukoricát, krumplit, szóját. Egyetlen jól dokumentált eset sem létezik, hogy valaki ezektől megbetegedett volna.

A Szabadság szerint

Kolozs megyében az érintett hatóságok azért döntöttek a génmódosított növényektől mentes övezetek létrehozásáról, mivel úgy vélték, hogy a vidékfejlesztésre, környezetvédelemre és a vidéki turizmusra vonatkozó terveik miatt szükséges ez az intézkedés.

Kiváncsi lennék, hány olyan turista van, aki azért fújja le tervezett Magyargyerőmonostori látogatását, mert megtudta, hogy Magyargyerőmonostor határában egy fél hektáron génmódosított szója terem.

Ami pedig a környezetvédelmet illeti – egy olyan ország, amelyik nem képes rendben tartani és valóban megvédeni olyan helyeket, mint a Duna Delta, a Retyezát, a Bucegi, amelyikben Kiskapus messziről felismerhető a Google Earth-en, annyira fekete a koromtól minden körülötte, ahol kiöregedett és elavult technológiájú színesfém-bányák tározói bármikor újra kipusztíthatják egy-két folyó élővilágát — szóval egy ilyen országban azért harcolnak egyesek, hogy nehogy génmódosított növényeket ültessen valaki a szomszédjukban.

Bevallom, nem igazán értem.

No vestige of a beginning, no prospect of an end

When James Hutton saw the unconformity at Siccar Point, where only slightly tilted 345 million years old Old Red Sandstone layers are sitting on top of near-vertical beds of ~425 million years old Silurian greywackes, he realized that such structures could not have formed in only a few thousand years. First, the sediment in the older formation was deposited in horizontal layers; it got buried, compacted and became hard rock; it was tilted to an almost vertical position and lifted above sea level; was eroded by subaerial erosion; and was buried again by much younger sediment that was itself later cemented and tilted by tectonic forces. Most of these processes can be relatively well observed and tracked, especially today, and they are extremely slow compared to most of the things we are dealing with in a human lifetime: both erosion and sedimentation happens at the rate of a few millimeters to centimeters a year, that is, slower than the nail grows. Tectonic movements are not much faster either. Hutton of course had no idea of the absolute age of the rocks, and had no precise measurements of erosion, sedimentation and uplift rates available, but he clearly came to the realization that geology is happening on a timescale a few orders of magnitude larger than that of the Bible and of known human history:

“Here are three distinct successive periods of existence, and each of these is, in our measurement of time, a thing of infinite duration. …The result, therefore, of this physical inquiry is, that we find no vestige of a beginning, no prospect of an end.”

Siccar Point is impressive and one of the most important sites in the history of geology, but the unconformity of all unconformities must be the one in Grand Canyon, appropriately called the Great Unconformity. This is how it looks like from Lipan Point, on the southern rim of the canyon:


And here is another shot with a broader perspective:


The tilted reddish strata in the lower part of the first photo are the Dox Formation; the darker rocks above this belong to the Cardenas Basalt. Both of these formations are of Mesoproterozoic age; the overlying horizontal ledge of rock is the Cambrian Tapeats Sandstone. The time gap between the Cambrian and the Proterozoic is 200 million years, about three times longer than the missing time at Siccar Point. Although the unconformity lower in the stratigraphy exposed at Grand Canyon, between the crystalline basement rocks and Mesoproterozoic sediments represents an even larger gap of 475 million years, the ‘great unconformity’ is visually much more impressive.

It is ridiculous that more than two hundred years after Hutton saw no ‘vestige of a beginning’, and initiated modern geology, there are people who seriously think that the Grand Canyon was carved by the biblical flood, or that sedimentation and erosion can take place at extremely high rates so that all geologic history would fit into six thousand years.

Such idiocies keep showing up over and over again, and I start to think with Hutton one more time that, unfortunately, there is no prospect of an end.

ps. Suggested readings:
Annals of the Former World by John McPhee; there is a highly readable account of Hutton’s discovery of unconformities in the first part of the book, “Basin and Range”.
Vestiges of James Hutton – a nice article about Hutton in American Scientist.

Székely találékonyság = 0 (legalábbis a statisztikák szerint)

Idézet az Új Magyar Szóból:

“Elképesztőnek tartom, hogy Hargita és Kovászna megyéből egyetlen szabadalmi kérés sem érkezett. Hol van a híres székely furfang?” – vetette fel az ÚMSZ-nek Varga Gábor, az Országos Szabadalmi és Védjegyhivatal (OSIM) elnöke, aki tegnap az idei szabadalmi oltalom igénylésekről számolt be. Varga kijelentésével arra utalt, hogy a két székely megye nem jeleskedett találmányokban az idén. (…) Az OSIM beszámolójából többek közt kiderül, hogy idén a legtöbb oltalom kérést – 230-at – Bukarestben nyújtották be, míg vidéken Iasi, illetve Kolozs megye 39 kérelemmel tartozik a “közvetlen élmezőnybe”. A sereghajtók között Krassó-Szörény, Mehedinti, Olt és Teleorman megye található egy-egy oltalmi kérelemmel, míg a két székely megye nullával az abszolút utolsó.

Persze a saját találmányok hiánya nem akadályozza meg a székelyeket abban, hogy olyan kiemelkedő találmányokat ünnepeljenek és támogassanak (pl. itt), mint amilyen a Spanyol Zoltán vízautója.

New books, websites, and videos on disbelief

It is good to see that two books that talk about disbelief and attack religion are among the top sellers on amazon.com. One of them is “Letter to a Christian Nation” by Sam Harris; he is a PhD student in neuroscience at Stanford whose first book (The end of faith) was also about – and against – religion. I have read that one and enjoyed it.

The second book, “The God Delusion“, was written by Richard Dawkins, who would probably be the head of the Church of Atheists and Agnostics if there was such a thing and if atheism was religion. [Needless to say, it is not]. I have ordered it and looking forward to read it. If it is ‘preaching to the converted’, fine with me. After all, there are very few intellectuals out there who have the courage to ‘preach’ to those inclined to think that there are no gods, no santas, no angels, and no teapots in orbit around Jupiter. Dawkins also has a new website and foundation set up: http://www.richarddawkins.net/.

Also, it is worth checking out Google Video for films on atheism. The two-part series called “The root of all evil?” by Dawkins is there. I also found Jonathan Miller‘s “Atheism – A Rough History of Disbelief“. It is a very enjoyable documentary. You can find all three episodes at Google Video if you do a search.

Ernst Haeckel-ről, kevésbé elfogultan

Azaz kevésbé elfogultan, mint ahogyan Kardos Gábor posztmodern környezetbarát és borkereskedő elmélkedik róla.

K.G. szerint

“[…] tény, hogy éppen a darwinizmus legismertebb népszerűsítője, Ernst Haeckel fogalmazta meg az első “tudományos” fajelméletet, a rasszok első rangsorolását (a majmokhoz szerinte közelebb álló feketéktől a legfejlettebbnek vélt indogermán fehérekig), mégpedig szigorúan darwiniánus alapon, már 1868-ban, mindössze kilenc évvel a Fajok eredete megjelenése után.

A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak. Összesen 90 tudós társaság és akadémia tagja volt, sőt: a tankönyvekben, enciklopédiákban máig nagy biológusként emlegetik, szemérmesen elhallgatva primér rasszizmusát és a fajelmélet megfogalmazásában játszott úttörő szerepét.”

Nos, kezdjük azzal, hogy Ernst Haeckel nem nevezhető a darwinizmus legismertebb népszerűsítőjének. Borkereskedő barátunk (hadd utánozzam az ő szarkasztikus és személyeskedő stílusát) elhallgatja, illetve – rosszabbik esetben – nem tudja, hogy ez a kijelentés legfeljebb akkor lenne igaz, ha a teljes általánosítás helyett némi idő- és térbeli határokat is szabna Ernst Haeckel népszerűségének és befolyásának. Haeckel ugyanis elsősorban német nyelvterületen volt befolyásos és népszerű, és, mondanom sem kell(ene), a mai németországi egyetemeken és laborokban nem Haeckel munkássága képezi a domináns kutatási témák alapjait. Angol nyelvterületen például Darwin saját írásainak és Thomas Huxley szövegeinek jóval nagyobb volt a hatása; manapság pedig, ha valaki az evolúcióról szeretne valamit tanulni, akkor általában nem Haeckel könyveit veszi le a polcról, hanem Richard Dawkins köteteit, Stephen Jay Gould esszéit, vagy például Jonathan Weiner kiváló könyvét Darwin Galapagos-i pintyeiről. Nem is beszélve, hogy aki manapság a Haeckel téziseit nevezi darwinizmusnak, az egyszerüen nincs napirenden a dolgokkal és ideje lenne felfrissítenie tudását.

Ettől függetlenül persze Ernst Haeckel-t nem hiába tekintik az enciklopédiák egy kiemelkedő és nagy befolyású biológusnak. Nagy embereknek gyakran a melléfogásaik is nagyok; Haeckel vaskos kötetekre rúgó, jórészt kiváló minőségű rendszertani munkássága mellett jónéhány olyan gondolatot vetett papírra, ami vagy pontatlan és durván általánosít és egyszerűsít, vagy pedig egyértelműen szociáldarwinista félrebeszélés. Az 1904-ben kiadott “Kunstformen der Natur” a mai napig a természettudományt és a művészetet legjobban ötvöző munkák közé tartozik. Érdemes megtekinteni egy néhány ilyen rajzot, még akkor is, ha gyakran a művészi szabadság felülkerekedik a tudományos pontosságon.

K.G. azt is elfelejti megemlíteni (vagy nem tudja), hogy Haeckel a mai tankönyvekben és evolúciós irodalomban elsősorban annak a hipotézisének köszönhetően van jelen, mely szerint az egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést, és nem a rasszizmusba hajló szociáldarwinista elmélkedései a népszerűek. Ez utóbbiak valóban népszerűek lettek egyes rossz emlékű német nacionalista körökben, de az nem jelenti azt, hogy Haeckel egész munkássága értéktelen lenne. Kardos Gábor logikája szerint azonban Haeckel félrelépései és azoknak népszerűsége a nácik körében nemcsak Haeckelt feketítik be mindörökre, hanem az egész evolucionista biológiát és neodarwinizmust is kompromittálják, ami persze nagybetűs nonszensz. A modern biológiának ugyanis körülbelül annyi köze van Haeckel szociáldarwinizmusához, mint az általános relativitáselméletnek Newton alkímista erőlködéseihez. Newton felfedezéseinek tudományos értékét senki sem kérdőjelezi meg azért, mert a mechanika és optika forradalmasítása mellett az egyik legnagyobb tudós mellékesen alkímiával is foglalkozott (ami, megsúgom a posztmoderneknek, egyáltalán nem tudomány).

Visszatérve Haeckelhez, azt is említsük meg, hogy az “egyedfejlődés ismétli a törzsfejlődést” valóban elég alaposan beívódott a tankönyvírók tudatába. Bár az embriológusok már kezdettől fogva tudták, hogy Haeckelnek az embriológiai fejlődés hasonlóságát illusztráló rajzait nem kell túl komolyan venni, a tankönyvírók nem mindig értenek a biológia összes alterületéhez, és nem mindig van idejük elsődleges forrásokat használni. (Ezt nem a mentségükre szólva írom). Hogy az itt-ott pontatlan, máshol világosan elferdítő rajzok bekerültek egy halom 19-ik századi tankönyvbe, az még hagyján. De hogy a mai tankönyvek között is szép számmal vannak olyanok, amelyek kritikátlanul leközlik Haeckel rég elavult embrió-rajzait, az valóban bosszantó. Akit részletesebben érdekel a téma, annak figyelmébe ajánlom Stephen Jay Gould izgalmas esszéjét (az “I have landed – the end of a beginning in natural history” c. kötetben; p. 305-320).

Haeckel munkássága érdekes tudomány- és eszmetörténeti tanulmányokra és elmélkedésekre ad alkalmat. Botorság lenne azonban a Haeckel csúsztatásaira és rasszizmus-szagú elmélkedéseire alapozva tudománytalannak tekinteni a mai biológiát és neodarwinizmust egyaránt. Kardos Gábor persze pontosan ezt teszi, és nincs is egyedül: bármennyire is szeretne különbözni tőlük, a kreacionista tábor képviselői is szívesen emlegetik Haeckelt evolúcióellenes szövegeikben (például Michael Behe itt). Tévedések, szépítések, sőt, tudatos hamisítások mindig is lesznek a tudományban (is) — elvégre a tudósok is a Homo sapiens nevű fajhoz tartoznak. A darwini és a mai evolúcióelmélet lényegét azonban az sem érintené, ha kiderülne, hogy a fasizmus egy-az-egyben Haeckel eszméinek a gyakorlatba ültetése (persze nem az), vagy hogy az ontogenezis-filogenezis között semmiféle kapcsolat nem létezik (persze létezik).

A haeckel-i hagyatékból pedig miért ne figyelnénk arra, amire igazán érdemes.