Plazmafizika és sarlatánság III.

Méltányolandó, hogy valaki pennát ragadott és nam hagyta szó nélkül a Szabadságban megjelent ingyenreklámot Spanyol Zoltán humbug találmányáról. Fey László közli a véleményét a szombati lapszámban, minden köntörfalazás nélkül:

“[Spanyol Zoltán] nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a gróf úr találmányának köszönhetően a jövő autója vizet fog tankolni, száguld az utakon, közben a „vízplazma elégethető üzemanyaggá válik” és az égés végterméke is tiszta víz lesz. Márpedig ha ehhez nem használ más energiát, akkor ez örökmozgó. Olyan ez, mint mikor Münchhausen báró megragadja a saját üstökét és kihúzza magát a mocsárból. Lehet ugyan olyan motort üzemeltetni, amelynek üzemanyaga végső soron a víz, de ehhez a vizet valami módon (elektromos energiával, hővel) fel kell bontani hidrogénre és oxigénre, az ezek egyesüléséből származó energia viszont kevesebb lesz, mint amennyit befektettünk, mert a veszteség elkerülhetetlen.”

És:

“Így mulat egy idegenbe szakadt magyar úr, a közismert, ősi Spanyol grófi család sarja.
Helyes, hogy a Cireşica jövendőmondó és javasasszony mellett neki is csinálunk egy kis reklámot.”

Témához kapcsolodó: Plazmafizika és sarlatánság I., Plazmafizika és sarlatánság II.

Plazmafizika és sarlatánság II.

Érdemes egy kicsit tovább elemezni a tegnapi témát. A teljesség kedvéért hadd említsük meg, hogy valóban létezik egy német szabadalom, amelyre Spanyol Zoltán hivatkozik, itt olvasható el (sajnos csak németül; egy ilyen ostobaságnak az elfogadása egyébként a német szabadalmi hivatalt is minősíti). Továbbá, a gróf úr élőben is megtekinthető és hallgatható, amint a találmányát magyarázza az MTV nézőinek (köszönet a linkért Luffi Péter barátomnak). Härtlein Károly fizikus így kommentálja a jelenetet:

“2004 nyarán az MTV és az MTA kötött egy együttműködési szerződést. Ennek értelmében az MTV és az MTA közösen lép fel az áltudományok ellen. Jó volt ezt látni és hallani. De az örömöm nem tartott sokáig. A megújult MTV honlapon ott, ahol régebben a fórum volt, most horoszkóp van! 2004 októberében a Napi Mozaik magazin műsor is csalárdul elárulta az ügyet! Egy régi ügyet vettek elő, gróf Spanyol Zoltán 1986-ban szabadalmaztatott vízhajtású autóját. 100km egy liter vízzel, hangzott el a beharangozóban. Az adás szerkesztői nem kezdők, mégis olyan tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, amely egyenesen ijesztő. A több mint negyedórás műsorblokkban a feltaláló valótlan állításait ámulva hallgatták a műsorvezetők. „A víz izotóp anyag”, mondta Spanyol Zoltán, az ilyen mondatok után középiskolai feleletre egyértelműen az elégtelen osztályzat jár. Ha már a középiskolai kémia és fizika tantárgy alapfogalmaival nincsenek tisztában, legalább azt tudhatták volna, hogy a szabadalmi oltalommal rendelkező dolgoknál nem feltétel a működőképesség. Ezt a szabadalmi hivatal ugyanis nem vizsgálja. A műsorban bemutattak egy teljesen más elven működő, fejlesztési stádiumban lévő modellt. Ez az autó cseppfolyós hidrogén gázzal üzemel, (amelyről tudjuk, hogy heves hőtermelő kémiai reakció során képes vízzé elégni) és égésterméke vízgőz. Spanyol Zoltán autójának a hajtóanyaga víz, és érdekes módón az égésterméke is víz. Rejtélyes módon, a hideg csapvíz meghajtja az autót, közben gőzzé válik. Valószínűleg, azután érthetjük meg ezt a folyamatot, ha majd sikerül a hajunknál fogva felemelni magunkat.”

Ugyancsak feljegyzendő, hogy Hantz Péter kolozsvári fizikus (aki fizikában való jártasságát nem gyanús szabadalmakkal, hanem komoly lapokban közölt cikkekkel tudja bizonyítani) megírta véleményét a www.erdely.ma honlapnak. Remélem, hogy ugyanezt megírja a kolozsvári Szabadságnak is — és a Szabadság majd közli a teljes írást, nemcsak szemlézi azt (ahogy az erdely.ma tette). A gróf úr válasz-szövegében először megkérdőjelezi Hantz Péter létezését (“A levélben említett Hantz Péter lehet hamis név, hamis foglalkozással”), majd magyarságát:

“Hantz Péter nem magyar ember, még, ha tud is magyarul, mert a magyar nemzet gazdasági, társadalmi, erkölcsi felemelkedése ellen szól.”

Kedves újságíró és szerkesztő urak és úrnők, van egy építő javaslatom: mi lenne, ha néha nem csak Spanyol Zoltán és Balogh Béla tipusú sarlatánoknak adnának hangot, hanem a Hantz Pétereknek is? És nemcsak olyankor, amikor a Babes-Bolyai egyetemen való magyar oktatásért szólalnak fel, hanem akkor is, amikor tudományról meg fizikáról van szó?

Végezetül még két aranymondás a gróf úrtól (a teljes szöveg itt olvasható):

“Az emberiség két csoportra osztható: léteznek – nagy többséget alkotva – a jó emberek: ők az áldozatok; és az önmagukat istenekké avatók, akikból előbb-utóbb szintén áldozat lesz.”

És egy kicsivel odébb:

“A feladatot Istentől kaptam, s azt elvégzem. Találmányom a magyar nemzet tulajdona, én csak rendelkezem vele, őrzöm, amíg bírom. Majd az Isten eldönti, hogy mi legyen vele, ha a nemzetem nem tart rá igényt.”

No comment.

Plazmafizika és sarlatánság I.

A magyar sajtó és média újra bebizonyítja: halvány gőze sincs, hogyan müködik a tudomány.

Gróf Spanyol Zoltán ugyanis azt adja el nagyon sikeresen ostoba befektetőknek és újságíróknak, hogy a vízplazma “égetésére” (?) alapozó találmánya lehetővé teszi “gyakorlatilag ingyenes” energia előállítását. Íme egy néhány kiemelkedő czikkentyü a széles kínálatból: a Szabadság, a Kossuth Rádió, a Székely Hírmondó, a Duna Televizió, az Új Magyar Szó mind sietnek ingyen reklámozni a nagy magyar feltalálót (és a listát még lehetne folytatni). Érdemes bővebben idézni a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságának szeptember 4-i adásából:

“A vizet kezeljük, elõször elõmelegítjük, utána plazmásítjuk, a plazma kijön a nyíláson, égve jön már ki a nyíláson, mert van benne egy gyújtószerkezet, és felgerjed összesen nyolcezer fokig. Tehát ez az én szabadalmam, az én találmányom, amit én 1985-ben adtam be. Minden találmányt feltesznek, és minden beadványt feltesznek az internetre a szabadalmi hivatalok. Ezt egy orosz csoport ellopta és elkészítette ezt a készüléket, ami igazolja azt, hogy tényleg, a víz ég. Most az a fontos, hogy nemzeti büszkeségünket, nemzeti öntudatunkat visszanyerjük, mert van arra lehetõség, hogy gazdasági szinten elérjük azokat, akik a nyakunkra ültek, talán túl is szárnyaljuk õket. Bennünk fel kell, hogy ébredjen az istenfiúi öntudat, hogy mi Isten teremtményei vagyunk, minket a magyarok istene ide azért teremtett, és a földre is, hogy tökéletesítsük a földi életet, ne romboljuk, és aki rombolni jött, az menjen máshova, keressen magának máshol territóriumot. Most már ezer év után ideje, hogy a magyar nemzet önmagához térjen és megerõsödjön, és teljesítse azt a feladatát minden ember, amiért megszületett.”

Megáll az ész és ácsorog. Mennyi intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy ez tömény ostobaság, jó adag gusztustalan nacionalizmussal megspékelve? Hány osztályt kell ahhoz elvégezni, hány könyvet kell elolvasni, hány neuront felhasználni, hány újságírótanfolyamot kijárni, hány Google-keresést végrehajtani, hogy valami gyanús legyen egy ilyen szövegben?

Sajnálom, de azt kell mondanom: ha valaki ezt komolyan veszi, az megérdemli, hogy a gróf úr alapítványába fektesse a pénzét. Az újságírók viszont, akik minden további nélkül elhiszik, hogy a víz ég, azt is megérdemelnék, hogy ezután csak a gróf úr találmánya által előállított energiával fütsenek és benzin helyett csak vizet tehessenek az autójukba.

Esetleg költészet, de nem tudomány

A kolozsvári Szabadság ismét leteszi a garast az áltudomány és az olcsó miszticizmus mellett: Dr. Löwy Károly biológus (?) elmélkedik “Költészet vagy tudomány” cimmel. Ime egy néhány kiemelkedő félrebeszélés:

“Tudjuk, hogy szervezetünkben is van egy energiaközpont, egy akkumulátor, amely bioáramot termel, amely aztán az idegrendszer közvetítésével elérkezik minden egyes sejthez. Honnan indul ki? Egy ATP, egy adenosin-trifoszfát molekulából, amiből lehasít egy foszfor atomot és ettől megindul az energiatermelés. Ki hasítja ezt le, mikor és miért? Ezen a ponton csődöt mond minden enciklopédia, és adós marad a válasszal…”

Nem tudom, hogy Löwy doktor úr hol szerezte biológusi vagy orvosi diplomáját, de hogy egy ilyen szövegért meghúznának biológiából egy tisztességes középiskolában, az biztos. Az idegrendszer legfeljebb felhasználja az ATP-ből termelt energiát, de semmiképp sem müködik úgy, mint az elektromos hálózat a lakásban (olyan ez, mintha összekevernéd a telefonhálózatot az elektromos áramot szolgáltató hálózattal). Az a kérdés pedig, hogy “ki hasitja le és miért” az ATP-t, olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy fadarab égésekor ki egyesiti az oxigént a szénnel és miért. S az enciklopédiák nem mondanak egyáltalán csődöt, itt van például egy egész sor magyarázat az ATP szerepéről.

Más:

“A bennünk közlekedő energiák a fejünk búbjától a talpunkig tizenkét meridiánon, tizenkét hosszúsági körön áramlanak (a gyakorlatból tudjuk, hogy a tüdőn éjfélkor átáramló energia váltja ki az asztmás krízist, éjjel kettőkor a májon átáramló az epekrízist, hajnali négykor a veséken áthaladó a vesekrízist stb.) Saját energiáink is reggel születnek, délre növekszenek, estére vonulnak vissza, éjszaka pedig hanyatlanak. […] Ha bármelyik tényezőből túl sok van, az árt a szervezet egészének. A túl sok boldogság például árt a szívnek, a túl sok szomorúság a tüdőnek; a félelem, az aggodalom árt a vesének, a düh a májnak.”

S ha túl sokat olvasunk kritikátlanul bioáramokról, energiákról és kinai gyógymódokról, az árt az agynak. Ez se nem költészet, se nem tudomány, csak egy halom kiemelkedő ostobaság.

Ami a legszomorúbb: hogy létezik, hogy nincs a Szabadság szerkesztőségében egy normális ember, aki rájöjjön, hogy ilyen üres kotyvalékokat nem kell és nem szabad közölni? És hogy létezik, hogy az egész kincses Kolozsváron nincs egy értelmiségi, aki kiálljon a valódi tudomány és a valódi költészet mellett?

De kezdett megártani a sok szomorúság a tüdőmnek, úgyhogy abbahagyom.

[Utólagos kiegészités: ugyancsak a Szabadságból lehet megtudni, hogy Dr. Löwy Károly Kolozsvár egyik legismertebb gyermekorvosa (s ugyanaz mint Dániel Károly iró).]

"Gender studies" a Magyar Tudományban

A Magyar Tudomány agusztusi száma közöl egy recenziót két könyvről. Mindkettő a “gender studies”-nak nevezett jelenségnek a terméke. Az irás szerzője, Saly Noémi irodalomtörténész tudománynak tekinti az eféle szövegeket, és nagy vonalakban dicséri a könyveket; csupán a nehézkes nyelvezetért neheztel:

“A két tanulmánykötetnek – túl azon, hogy nők írták őket nőkről író írónőkről – számomra legérdekesebb sajátos közös vonásának a nyelvezet bizonyult. Olyan tudományos munkákról van szó, amelyek belterjes, avatott olvasóközönséghez szólnak, igen. Mégsem állhatom meg, hogy rá ne kérdezzek: meddig fogja még uralni az irodalomtudományt az a – mondjam-e? férfiak által ráerőltetett – beszédmód, amelyet főként Séllei Nóra, de olykor Szalay Edina is átvesz? Nem valamiféle anyanyelvápoló kedvesnővér beszél belőlem, hanem – mondjuk – az a jellegzetesen női józan ész, amelyik szerint egy rántottához nem kell kipakolni az egész konyhakredencet, és sok apró javítás elvégezhető egy gemkapoccsal is – az esettől függően kihajlítva azt avagy sem -, jóval azelőtt, hogy egy fontoskodó férfi felcipelné a garázsból a szerszámosládát.

Mutatok egy teljesen önkényesen, az egyik könyv felütésével talált példát. “… a pszichoanalitikus nyelvkritika nyomán jön létre a textuális, állandó identitás nélküli, nyelvben létrejövő és nyelv által létező, beszélő szubjektum teoretikus képzete, mely koncepció nyilvánvalóan hat az önéletrajz elméletére is, hiszen ezáltal kibillen addigi stabilnak vélt identitásából az önéletrajz addig központi kategóriájának tekintett egységes individuum: az az individuum, amely már a narratíva előtt létezik” stb.

Nem a szerzőt kárhoztatom ezért a – tartalmát tekintve egyébként nyilván kifogástalan – mondatért, hanem azokat, akik ezt a nyelvezetet követelik meg egy “tudományos” könyvtől. Azt a mai magyar irodalomtudományt tehát, amelyik nyelvét tekintve immár önmaga paródiájává vált. A folyamat nálunk mindössze egy-két évtizede tart, gyökerei nyilván abban az – eleinte főként a szociológusokra jellemző – törekvésben keresendők, hogy a társadalomtudományokat a természettudományokkal azonos rangon ismertessék el, s ennek egyik lehetséges eszközét a beszédmódban látták. A társadalomtudományoknak a természettudományokkal azonos elbírálásért folytatott harca kísértetiesen emlékeztet a női egyenjogúságért a múlt századelőn folytatott küzdelemre, annak minden hősies és mulatságos vonásával. Végső soron viszont hatalmi harcról van szó, abból pedig semmi jó nem sülhet ki.”

Méltányolandó, hogy a cikk szerzője világosabb beszédet követel. Azt azonban nem értem, hogy (1) az idézett mondat miért nevezhető a “tartalmát tekintve kifogástalan”-nak (van neki egyáltalán tartalma?), és (2) mit keres egy ilyen cikk és téma a Magyar Tudomány-ban.

Ideje lenne, hogy Derridát ne tegyük egy fiókba Einstein-nal.

A végső birkaság

Újraolvastam ezt a régi szöveget — nem is olyan rossz. Talan érdemes itt megőrizni, mielőtt el nem tünik a Szabadság honlapjáról.

A “végsõ valóság” ismeretének fölöttébb valószínûtlen voltáról

Újra és újra, szinte szabályos idõközönként, felbukkan a hazai magyar sajtóban egy-egy “szakértõi” vélemény, mely szerint 1) a mai és mindenkori kutatók-tudósok nagy része szellemi fogyatékos, de legalábbis nem elég nyitott gondolkodású, mivel nem ismerik fel a legnyilvánvalóbb nagy igazságokat; és 2) az evolúcióelmélet hamis, a tudomány legújabb eredményei azt bizonyítják, hogy a Darwin eszméinek ideje lejárt, és az életvilág változatossága és komplexitása csakis valami természetfölötti erõ beavatkozásával vagy teremtõ munkájával magyarázható. A legfrissebb példát a Balogh Béla könyve kapcsán a Szabadságban megjelent cikkek szolgáltatják.

Balogh Béla “Végsõ valóság” címû könyvét nem olvastam, a könyv szerzõjének a cikkekben elhangzott kijelentései azonban elég zavarosak és bosszantóak ahhoz, hogy Y. Szabó Gyula érdekes megjegyzései után is megérdemelnek egynéhány gondolatot.

Balogh Béla nem kevesebbet állít, mint hogy õ és õ egyedül — “világosan és kristálytisztán” átlátja az “univerzum felépítését és mûködési elvét”. Eközben a materialista tudomány “tanácstalanul áll” a kézrátétellel való gyógyítás jelensége elõtt, és képtelen megmagyarázni az élet keletkezését a Földön vagy a gondolatok keletkezését az agyban: “nemcsak logikai szempontból cáfolható meg az elképzelés, miszerint az agyunk képes létrehozni a gondolatokat, hanem energetikai szempontból nézve is lehetetlen”. A szerénység teljes hiányát bizonyítja, ha valaki okosabbnak tartja magát Einsteinnál meg a fizikusok, biológusok és filozófusok legkiválóbbjainál. És ezzel a sarlatánság gyanúját is menthetetlenül növeli. Ezirányú gyanúnk tovább gyarapodik, ha azt olvassuk, hogy “a tudományos kutatások újra és újra eldobják a régit és magasba emelik az újat”. Nem, a tudomány nem így mûködik. A tudományos módszer csak azt dobja el a régibõl, amirõl kiderül, hogy nem állja meg a helyét az új kutatások fényében. Vannak felfedezések, tételek, elméletek, amelyekrõl újra és újra bebizonyosodik (minden paradigmaváltás, Thomas Kuhn, Feyerabend és posztmodern “tudományelmélet” ellenére), hogy igenis hasznosak, van prediktív erejük, és senkinek sem sikerült õket megcáfolni. Ilyen például az a felfedezés, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva, hogy a Föld kerek, és nem lapos vagy nem teknõsbékak hordják a hátukon, hogy Newton törvényei fantasztikus pontossággal érvényesek a Földön normális körülmények között megfigyelhetõ mechanikai jelenségekre, hogy a DNS hordozza magában az élethez szükséges fehérjék kódját, és, horribile dictu, hogy a földi élõvilág többmilliárd év során fejlõdött ki, elsõsorban természetes szelekció révén, és minden élõlény rokona a másiknak ezen a bolygón. Ha ez nem így lenne, azaz a tudomány mindig kivágná a szemétbe a régi elméleteket, akkor sem a televízió, sem a vasaló, sem az internet, sem a génsebészet nem mûködne (máris hallom a cinikus megjegyzéseket, hogy bár ne is mûködnének, de ez egy más vitához tartozik). Kíváncsi lennék, hogy mikor fogják a “szakértõk” a kézrátétellel való gyógyítást odáig fejleszteni, hogy az tudományosan ellenõrizhetõ, és hatása statisztikailag kimutatható legyen. Mert jelenleg nem az. Nos, ez a különbség Balogh Béla radikális kijelentései és az általa lenézett materialista tudósok elméletei között: ez utóbbiakat, mielõtt a napilapok “színes világ” oldalára vagy a végsõ valóságról elmélkedõ könyvecskékbe kerülnének, elõzõleg egy szakértõk által véleményezett szaklapban közlik. A közlés után pedig számtalan kutató és buzgó doktorandus fogja rávetni magát a szakcikkre, hogy hibát találjon benne. Balogh Béla paranormális jelenségekkel fûszerezett misztikus agyhullám-fizikája hamar elbukna egy ilyen szûrõvizsgálaton. Ilyen szaklap például a Nature, a Science, a New England Journal of Medicine; nem ilyen a Szabadság, a Revista Fenomenelor Paranormale, a Bioenergetica Kiadó könyvei (a “Végsõ valóság” kiadója) és a Színes UFO címû lap, melyben Balogh Béla cikksorozatot közölt.

“Az élet kialakulásának esélye (…) annyi, mintha a számítógép elé ültetett majom a billentyûket véletlenül ütögetve megírná Romeó és Júliát” mondja Balogh Béla, teljesen megalapozatlanul. Az élet kialakulásának ugyanis sokkal nagyobb az esélye: inkább ahhoz hasonló, mintha a majom minden hibás betûleütést kitörülne, és a találatokat megõrizné — azaz nem kellene mindig újrakezdenie a gépelést, ha egyszer elrontotta. Michael Shermer, a Scientific American munkatársa egy kollegájával együtt kiszámolta, hogy mennyi idõbe kerülne, amíg egy majom véletlenszerûen, minden ilyen korrektúra nélkül legépelné, hogy “To be or not to be” (Lenni vagy nem lenni). Az eredmény: a próbálkozások száma a 26 a 13-ik hatványon, és ez a szám 16-szor nagyobb, mint a Naprendszer létezésének 4,5 milliárd éve alatt eltelt másodpercek száma. Az élet kialakulásának a valószínûsége azért sokkal nagyobb, mert a “próbálkozások” nem teljesen véletlenszerûek: a hibákat kiszûri, a sikeres próbálkozásokat pedig megõrzi a természetes kiválasztás. Mikor Shermer egy ilyen, a betûkön mûködõ szelekciós algoritmust alkalmazott, átlagban csupán 335,2 próbálkozásba és másfél percbe került, amíg megjelent a számítógép képernyõjén a TO BE OR NOT TO BE. Négy és fél nap alatt az egész Hamletet ki lehetne így “szelektálni”. Az analógia persze felszínes, de arra jó, hogy a természetes szelekció rendkívüli erejét illusztrálja a teljes véletlenszerûséggel szemben.

A “Végsô valóság” szerzôje így ír a továbbiakban: “Ha valaki azt mondaná nekünk, hogy az anyag véletlen átalakulások során létrehozott önmagából egy karórát, ugye, megmosolyognánk? Pedig mennyivel kevesebb alkatrészre volna szükség ehhez, mint akárcsak egyetlen élô sejthez is.” Ez a gondolatmenet nem más, mint William Paley teológus kétszáz éves érve Isten létezése mellett. A hiba az órásmester-érvben ott leledzik, hogy a természetes szelekció egyáltalan nem véletlen: annak a “szerkentyûnek”, amelyik nem mûködik nagyon jól, semmi esélye hosszú távon a túlélésre. A többi csak idô és számok kérdése. E folyamat valósága persze nem bizonyítja Isten vagy bármilyen természetfölötti jelenség nemlétét. Mint ahogy az evolúcióelmélet — egyébként szinte kizártnak tekinthetô — bukásából sem lehetne Isten, Buddha, Allah, Balogh Béla magasabb frekvenciájú világai, vagy az Uránusz Körül Keringô Nagy Vörös Teáskanna létére következtetni. Érdemes elgondolkodni: hogyha a krokodilt valóban “tervezték és fejlesztették” egy másik világban, egészen addig, amíg “tökéletesen megfelelt a célnak” — mi lehetett ez a cél? Az, hogy e vérengzô vadak nap mint nap szétmarcangoljanak jónéhány “ártatlan” antilopot? És mi volt e magas frekvenciájú tervezômérnökök indíttatása, amikor megtervezték a szeptember 11-i New York-i tragédiát?

Summa summárum, nem hiszem, hogy Balogh Béla ismerné a “végsô valóságot”.

Az a gyanúm, hogy a végsônél jóval kisebb valóságok felismeréséhez is több kell, mint néhány kézrátétellel való gyógyulás, erdei séta közbeni megvilágosodás, vagy Rudolf Steiner obskúrus miszticizmusában való elmélyülés. Amíg Balogh Béla paranormális-ezoterikus-áltudományos egyvelege megmarad a Színes UFO magazin vagy a Bioenergetica Kiadó hasábjain, addig nagyjából minden rendben. Amikor azonban a Szabadság oldalain próbálják mindezt úgy eladni, mint a svéd és a magyar tudományos körök által egyaránt nagyrabecsült elméletet, akkor valahol valami baj van.

Apropó, Richard Dawkins és ‘science writing’ (lásd az előző bejegyzést): olvasom a kolozsvári Szabadságban, hogy a Korunk legfrissebb számának a témája a sebesség. Az a halvány gyanúm, hogy nem a dawkins-i elveket követve iródott és szerkesztődött ez a szám (sem). Eleve gyanús, hogy ha egy ilyen témáról olyanok elmélkednek, akiknek tudományos képzettségük és tájékozottságuk közelit a zéróhoz. De ha valamiféle remény is maradna az olvasóban, hogy talál majd valami érdekeset e lapszámban, akkor azt jóelőre ‘isa porrá és hamuvá’ zúzza a Szabadság-béli cikket bevezető idézet:

“A sietség és sebesség nem hitványság, nem személyiségzavar jele, még kevésbé betegség vagy gyávaság. Nincs társadalom, amely ne az idôben létezne, ne az idôiségben alakulna, ne az ôt körülvevô jelenségek-tünemények mozgása közepette kapaszkodna valamely állandóságba. Az idôbe való »belevetettség« tudomásulvétele létbiztonság és létigazolás kérdése, az errôl való tudat edzése, a kollektív létélmény közlése és cseretárggyá válása pedig (vö. kommunikáció) kiemelten emberlétünk hivatkozási alapja. Korok közlésmódjai, idôi vagy idôtlen átélésformái (pl. mítoszoké és gazdasági ügyleteké, kollektív emlékezeté és elbeszélésmódoké), valamint a múltból a képzelt végcélú jövô felé irányuló mozgás adott pontjának, a jelennek megnevezése (még ha legott el is illan, mire megnevezzük) részint a nyelv és a fogalmak segítségével valósul meg, részint az embert jellemzô (hitünk szerint az állatvilágtól szükségképpen megkülönböztetô) kommunikáció révén ölt alakot.”

És én hülye, már-már azt hittem, hogy a sebesség nem egyéb mint betegség meg gyávaság, meg hogy léteznek időn kivüli társadalmak. De most már világosodik lassacskán az elmém.

A fenti szöveget én igy foglalnám röviden össze: az idő telik, s a fájdalom nem múlik.

A szokásos húsvéti sablonszövegek között mindig kerül egy-két csemege amire érdemes felfigyelni. Azt irja például Dr. Jakubinyi György érsek úr a Szabadság mai számában, hogy:

“Száz évvel ezelôtt még sokan azt hitték, hogy választaniuk kell a természettudomány és a hit között. Ma már világos, hogy a kettô között ellentét nem lehet. Hitem a végsô kérdésekre ad feleletet: Honnan vagyunk, hová megyünk, mi a földi életünk értelme, végcélja? A tudomány pedig azt fejti ki, hogy a teremtô Isten hogyan mûködik a világban. A fejlôdéselmélet sem lehet meg Isten nélkül. A fejlôdést magát is Isten irányítja, tartja életben. Az állat és az ember között olyan nagy a hasonlóság, hogy sok embert megtévesztett. De a különbség is áthidalhatatlan. Az embert szellemi képességei: értelme és szabad akarata az állatvilág fölé emeli.”

A tudomány nem azt fejti ki, hogy a teremtő Isten hogyan müködik a világban, hanem azt, hogy hogyan müködik a világ, minden természetfeletti beavatkozás nélkül. Egy katolikus érsektől elvárná az ember, hogy ennyire azért ne beszéljen félre. Az érsek úr vagy nem tudja, hogy valójában miről és hogyan szól a (természet)tudomány, vagy tudja, de csakazértis az ellenkezőjét állitja.

Igen, teljes "evilágiság"

Jakab Gábor irja >Se fejkendô, se kereszt, se fejfedô — avagy teljes “evilágiság?”< cimü cikkében (Szabadság, 2004 március 10):

Amikor elôször hallottam Jacques Chirac francia köztársasági elnök törvénytervezetérôl, amelyben azt indítványozta, hogy az 1789-es forradalom óta közismert “szabadság, egyenlôség, testvériség” jeligéjét kiegészítve mintegy az “evilágiság” elvével, tiltassék meg a címben szereplô vallási szimbólumok használata a franciaországi közintézményekben és iskolákban (azóta 494 IGEN, 36 NEM szavazat és 31 TARTÓZKODÁS eredményeként megszületett a parlamenti határozat, amely várhatólag ôsztôl emelkedik majd a törvény rangjára), eszembe jutott a közismert népi mondás: “nem a ruha teszi az embert”. Úgy látszik azonban, negatív értelemben persze, hogy “az is teszi” (!), hiszen— lám — a szóban forgó esetben egy ruhadarab lenézôen minôsíthet egy embercsoportot, igazságtalanul hátrányos helyzetbe taszító jelképpé válhat.

Eszembe jutott persze egyéb is. Sören Kierkegaard (1813–1855) dán filozófus neve, illetve az ô Vagy-vagy címû mûve. Ebben egyebek mellett szerepel egy tanulságos történet. Eszerint valamelyik színház raktárában a papírból és deszkalemezekbôl készült kulisszák váratlanul tüzet fognak. Az egyik beöltözött színész, egészen pontosan a bohóc szerepét játszó komikus (természetesen bohóc ruhában!) a megdöbbenéstôl kétségbeesetten, lihegve rohan be a színpadra, hogy a fenyegetô veszélyt a publikum tudtára adja és a nézôtér azonnali elhagyására felszólítsa. A közönség azonban nem mozdul, a bohócöltözet láttán tréfának véli a dolgot, önfeledt kacagásba tör ki, sôt, a bohóc-színész rimánkodásának az egyre drámaibb hangvételûvé fordulásával párhuzamosan mind felszabadultabban szórakozik és könnyeket fakasztó jókedvvel mulat. Végeredmény? A színház leég, a “hitetlenek” ott lelik halálukat a lángok között.

A cikk azt sugallja, hogy minden bohócot holt komolyan kell venni, mert hanem baj lesz. A baj csak ott van, hogy nagyon sok bohóc ellentmond egymásnak, és gyakran önmagának. Hogyan döntsd el, hogy mikor bohóc a bohóc? Mikor kell hinni neki, és mikor nem? A cikk szerzőjének magától értetődőnek tünik, hogy mindenkinek, aki vallásos, az “igazságát” el kell fogadni; a hitetlenek pedig vessenek magulra, ha a “lángok között” lelik halálukat. Az teljesen mellékes, hogy általában nem a szabadgondolkodók röpitenek repülőt a World Trade Centerbe; hogy nem az agnosztikusok robbantgatnak Észak-Irországban; és nem az ateisták szövetsége követ el tömeges öngyilkosságot.

Hajrá, franciák, hajrá, felvilágosodás.