A few new things I am the happy owner of: John Gribbin’s “The Scientists” and a Nikon D70. The former seems to be a great reading (I only got to the first scientist, Galileo, but I hope the whole thing will be of similar quality), the latter takes amazing pictures. I was just fed up with low-resolution, blurry, color-challenged digital photos I was taking with the old Sony DSC-S85. I even had problems taking sharp photos with the self-timer (that is, when I was not holding the camera).

But I am absolutely delighted with the Nikon D70. I came back a couple of weeks ago from the Canadian Rockies, and most of the pictures I took with the Nikon are technically flawless – I mean if there is anything is wrong with them, that’s obviously my fault. For the first time, I tried an online printing service – Sony’s Imagestation.com -, and the prints look great, both in terms of resolution and color. Of, course, the Canadian Rockies are not bad photographic subjects, especially if the weather is as good as it was during my stay there.

Long time, no blog. De — egy emlitésre méltó interjú a Krónikában (2004 agusztus 13):

– Hogyan került Amerikába?

– 1995-ben, miután befejeztem tanulmányaimat a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetemen, elszegõdtem tanársegédnek ugyanott, a Földtan Tanszéken. A természetes és szükséges következõ lépés az lett volna, hogy beiratkozzam doktorálni, azonban úgy éreztem, jó lenne kipróbálni valami egyebet is, és öt év után máshol is belekóstolni a tudományos életbe. Miután – a Soros Alapítvány támogatásával – letettem az egyesült államokbeli doktorátushoz szükséges teszteket (TOEFL, GRE), rájöttem, hogy érdemes próbálkoznom, kinéztem két olyan kutatócsoportot, amelyek az én érdeklõdési körömhöz hasonló témákkal foglalkoztak, és elküldtem a pályázatokat. Ez az amerikai egyetemeknél viszonylag egyszerû és átlátszó folyamat, és – különösen jobb helyeken – semmi különbséget nem tesznek a külföldi és amerikai pályázók között. Mindkét egyetem, a keleti parton levõ Yale és a nyugati part menti Stanford is elfogadott; én végül Stanfordot választottam. Így kerültem az Egyesült Államok egyik legszebb, legérdekesebb (és legdrágább) vidékére. Stanford campusa ugyanis San Francisco és a Silicon Valley-ként ismert településsor között helyezkedik el.

– Mi a szûkebben vett szakterülete, eredményei, milyen kutatási programokban vesz részt?

– Szûkebb szakterületem a szedimentológia vagy üledékföldtan. Ilyen irányú érdeklõdésem még azokból az idõkbõl származik, amikor a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjaként és egy amatõr barlan-gász- meg geológuscsoport tagjaként jártam a Székelyföld és a Kárpát-kanyar hegyeit. E vidék egyik leggyakoribb kõzetegyüttese egy monotonnak tûnõ homokkõ-agyagréteg váltakozás, mely valamikor egy mély óceánban rakódott le, tengeralatti földcsuszamlá-sok, iszaplavinák eredményeként. Ezt a jelenséget, ezt a kõzettípust és ugyanezeket a kõzetkibúvásokat kezdtem tanulmányozni, mikor Stanfordba kerültem. Az öt év során, amit ott töltöttem, volt szerencsém több helyen megfordulni, ahol hasonló kõzetek bukkannak a felszínre: részt vettem kutatási programokban Észak-Kaliforniában, Dél-Chilében, a világ egyik legszebb nemzeti parkjában és Peruban. A lokálpatriotizmus gyanúját vállalva kijelenthetem, a legérdekesebb eredményeket, melyek nemsokára fognak megjelenni a Sedimentology címû lapban, a Kárpát-kanyar homokkövei adták. Több mint két éve a Shell houstoni kutatóközpontjában dolgozom. Továbbra is elsõsorban mélyvízi üledékekkel foglalkozom, de általában más lépték-ben. A kõolajiparban manapság a legfontosabb adattípus a szeizmikus szelvény, mely mintegy az altalaj röntgenfelvételét adja, egyre növekvõ felbontással és pontossággal. A kollégáimmal együtt a szeizmikus szelvények számítógépes értelmezését felgyorsító módszereket keressük, gyakran támaszkodva a mesterséges intelligencia, a mesterséges neurális hálózatok és a képfeldolgozás körébõl származó technológiákra.

– Léteznek-e a 90-es években Erdélybõl kivándorolt magyar fiatalok számára közös fórumok, találkozási lehetõségek?

– Néhány ezer erdélyi könnyen szétszóródik egy Amerika-méretû területen. Talán ez is az oka annak, hogy kevés frissen kivándorolt erdélyi magyarral találkoztam, mióta itt vagyok. Két egyetemi központból van több információm ilyen vonalon: az egyik Stanford, a másik a houstoni Rice Egyetem. Mindkét esetben az a tapasztalatom, hogy kevés nemcsak az erdélyi magyarok, de a magyar diákok száma általában, például ha a románok számához viszonyítjuk. Stanfordban egy erõs és népes román diákszövetség létezett és létezik, szervezett magyar diákcsoport viszont nem volt. Érdekes jelenség, hogy innen nézve kisebbnek tûnnek a különbségek az európai etnikumok között, és általában jól érzem magam magyarok, románok, franciák, hollandok, amerikaiak között egyaránt; az etnikum kevésbé számít, mint a közös érdeklõdési kör.

– Mit kellene tennie az erdélyi tudományosságnak és az egyetemépítõknek, hogy valamit hasznosítsanak abból a tapasztalatból, amit ön és sok generációs társa felhalmozott?

– A legegyszerûbb lépés az, hogy minél több kapcsolatot építsenek ki, és tartsanak fenn a nyugati tudományos világgal – nemcsak onnan elszármazottakkal, hanem másokkal is. Manapság ezt sokkal könnyebb megtenni, mint tíz évvel ezelõtt, amikor még az internet és e-mail távol állt a mai fejlettségtõl és hozzáférhetõségtõl. Persze ideális körülmények között a Nyugaton továbbtanulók legalább egy töredékének haza kellene mennie, és ott hasznosítania a tapasztalatát – erre azonban nagyon kevés példát tudok, és az otthoni intézményeknek nehéz versenyezniük a külföldi egyetemekkel és kutatóintézetekkel, ami a jó álláslehetõségeket illeti. Mégis megfontolandó, hogy nem kellene-e létrehozni olyan, otthoni körülmények között nagyon vonzó állásokat az egyetemeken vagy kutatóintézetekben, amelyek több, Nyugaton élõ szakértõt vonzanának haza; vagy külön támogatást adni azoknak, akik vállalják a hazatelepedést. Hosszú távon valószínûleg megoldódnak ezek a problémák, ahogy az ország az Európai Unióhoz közeledik, de jó lenne, ha a tudományos élet megelõzné – és esetleg pozitívan befolyásolná – a politikai fejleményeket.

– Miben más a tudományos kutatás, geológiai kutatás az Egyesült Államokban?

– Széles általánosítással abban, hogy nagyobb mennyiségben és jobb minõségben mûvelik, mint Erdélyben, Romániában. Egy jó egyetem egyik legfontosabb követelménye és alappillére a magas színvonalú és világszerte ismert kutatás; a minõségi oktatást is könnyebb biztosítani, ha egy jó kutatási bázis már létezik. Ennek a legjobb mércéje az, hogy az egyetem munkatársai hány és mennyire hatásos tudományos közleményt közölnek olyan lapokban, melyeket nemcsak Kolozsváron olvasnak a hasonló témával foglalkozó kutatók, hanem, mondjuk, Új-Zélandban is. Több viszonylag friss felmérés mutatta ki, hogy ilyen szempontból Románia messze lemarad nemcsak a nyugati államokhoz, de Magyarországhoz vagy Lengyelországhoz viszonyítva is. Ezért kellene még jobban támogatni azokat a kutatókat és tanárokat, akik az otthoni körülmények között is nemzetközi szinten mûvelik a tudományt. A földtan esetében az tapasztalható, hogy egyre erõsebb az alaptudományok, a fizika és a matematika befolyása, szemben a hagyományos, inkább leíró jellegû geológiával, melyben ritkák a fizikai modellek, képletek és számok. Ezzel párhuzamosan egyre fontosabbá válik a számítógépes modellezés és adatfeldolgozás. Ilyen téren persze otthon is sok változás ment végbe a 90-es évek közepe óta, de annak idején a hangsúly egyértelmûen a geológia építõkockáin, a katalógusstílusú ásványtanon, kõzettanon, õslénytanon, rétegtanon volt. Az akkor tanultaknak ma is nap mint nap hasznát veszem, de az amerikai egyetemeken és szakmai körökben jóval több hangsúlyt fektetnek a logikus, precíz és független gondolkodásra, önálló munkára, és annak meggyõzõ és hatásos közvetítésére. Egy másik különbség nem magában a kutatásban van, hanem annak fogadtatásában és hatásában. Az Egyesült Államokban – mint mindenütt – a természettudományos mûveltség meglehetõsen alacsony szinten van, de ennek ellenére létezik egy erõs „tudományos kultúra”, amely a tudomány eredményeit próbálja lefordítani közérthetõ nyelvre és annak filozófiai, etikai következményeit is vizsgálja. Nem kevés folyóirat, könyv, internetes portál, dokumentumfilm, és vezetõ lapok tudományos oldalai erõsítik ezt a trendet. Egy olyan korban, mikor mindennap szó esik globális felmelegedésrõl, ózonlyukról, genetikailag módosított növényekrõl, klónozásról, nem árt, ha mindenki, de különösen az értelmiségi réteg – amelyik a legjobban befolyásolja egy közösség jövõjét – konyít valamennyit az alapvetõ tudományos kérdésekhez. Erdélyben viszont minimális figyelmet szentelnek a természettudományoknak, a kultúra és a hangadó média alapvetõen a humán mûveltségre épül, és ha a tudomány teret is kap a médiában, gyakran keveredik áltudományos nézetekkel vagy negatív hozzáállással. Nemrég olvastam egy tekintélyes lapban egy tekintélyes szerzõ tollából, hogy a tudomány eredményeinek a politikában való felhasználása kockázatos vállalkozás, mivel a tudományos eredmények megbízhatatlanok. Szeretném, ha minél több ilyen „kockázatos vállalkozást” látnánk, nemcsak Kelet-Európában, de az AEÁ-ban is. A tudomány eredményei ugyanis a legmegbízhatóbbak közé tartoznak: a tudomány önjavító folyamatként mûködik, és kiszûri, vagy kijavítja azt, ami hibás vagy pontatlan.

Watched today John Kerry’s speech at the Democratic Convention. “A president who believes in science” — sounds refreshing. I am afraid it sounds too good.  It is interesting though that four years ago I don’t remember being so interested in American politics – is it me getting more Americanized or is American politics becoming more interesting?

It might just be that four years ago we did not have cable.

Found a good quotation from philosopher Simon Blackburn on “Butterflies and Wheels“. Originally it appeared in the Oxford Dictionary of Philosophy, in the “Postmodernism” entry:

While the dismantling of objectivity seems to some to be the way towards a liberating political radicalism, to others it allows such unliberating views as the denial that there was (objectively) such an event as the Second World War or the Holocaust…The postmodernist frame of mind…may seem to depend on a cavalier dismissal of the success of science in generating human improvement, an exaggeration of the admitted fallibility of any attempt to gain knowledge in the humane disciplines, and an ignoring of the quite ordinary truth that while human history and law admit of no one final description, they certainly admit of more or less accurate ones…

Going back to Freud (see the last entry): here is some supporting material for the claim that Freud

belongs more in a museum of errors, with studies of the four humours, the benefits of blood-letting, pre-Copernican astronomy, the forensics of witchcraft, alchemy, phrenology and phlogiston.

Finished reading two books by Steven Johnson: Emergence and Mind Wide Open. The latter is fresher. Quite liked it overall, although it does not feel as enlightening as Richard Dawkins or Steven Pinker often do. But then, this might be too high of a measuring stick.

In the final chapter of Mind Wide Open, S. Johnson paints a bit too positive picture of Freud. Maybe it is a great insight indeed that the mind is divided, but it looks to me that there are a lot more misses than hits in the freudian view of the mind. It is a little bit like saying that the geosynclinal theory is very important because it got a few things right: sediments often do accumulate in big piles several miles thick and then become parts of folded mountain ranges. Well, that’s true, but there is no explanatory power to it — for that, you need modern plate tectonics and basin analysis. So, isn’t it easier to just forget old and wrong concepts like id, superego, and miogeoclines?

Az újraindult Hét felkerült az internetre, itt olvasható. Sajnos már az alcím (“közéleti és kulturális kritikai lap”) is azt suggalja, hogy a tudományos témák, melyek régebb gyakran feltüntek a Hét hasábjain, nem nagyon lesznek témák az új Hétben. Kár: emlékszem, hogy még a kommunista időkben lehetett Richard Dawkins-t olvasni a Hét évkönyvében. Dehát manapság Kelet-Európában nagyobb keletje van a filozofálgatásnak, politologizálásnak, posztmodernkedésnek, mint holmi szakbarbár tudományos elmélkedésnek. A tudományos ismeretterjesztés pedig amolyan középiskolásoknak való dolognak minősül, melynek komolytalan kalapja alatt egyaránt elfér a magyarok eredete, a vulkánok müködése, az asztrológia, és az agykontroll.

Apropó, tudomány és Hét: Bíró Béla elmélkedik a legfrissebb számban az előítéletekről, és közben nem bírja megállni, hogy ne hangoztassa relativista meg posztmodern nézeteit:

“Csakhogy a tudomány eredményeinek a politikai küzdelmekben való felhasználása felette kockázatos vállalkozás. A tudományos eredmények ugyanis – s ez nem csupán a felvilágosodás előítélet-fogalmára érvényes – gyakran megbízhatatlanok és változékonyak.”

Micsoda csapás lenne, ha a politikai küzdelmekben több tudományos érvet és eredményt használnának, mint manapság. Gondoljunk csak bele: a sok megbízható és változatlan, populista, hagyományra meg előítéletre alapozó szöveg helyett a megbízhatatlan és állandóan változó tudományra hivatkoznának a politikusok meg közhivatalnokok. Képzeljük csak el Vadim Tudort, amint komoly statisztikai adatokkal támasztja alá valamelyik kezdeményezését, ahelyett, hogy egyes románok megbízható magyar- és zsidó-gyülöletére alapozna!

Éljen a stabil és megbízható ökörség, le a változékony és kétkedő tudománnyal.

Az imént említett Korunk szám felkerült az internetre, lehet csámcsogni. Az igazi csemege a “Szócikkek egy lehetséges sebesség-szótárhoz” címü erőlködés – érdemes belenézni. Fajtiszta posztmodern, értelmetlen és érthetetlen szöveg, egyszerüen elképesztőnek találom, hogy ezt valaki érdekesnek és/vagy értelmesnek találja. Kénytelen vagyok egy hosszú szöveget idemásolni:

[meghatározás] Sebességen a gyorsulás paraméterét értem. A gyorsulás többnyire a gazdasági, hadászati vagy kommunikációs technológiai törekvések sajátja, és lényege a tér tömörítése vagy másképp megközelítve: a jelen tágítása. Egy dinamikus rendszer vizsgálata tulajdonképpen ennek a kompressziónak vagy extenziónak az analízise kell hogy legyen. Minthogy a sebesség egyben a gyorsulás korábbi paramétereinek túlszárnyalása, a sebesség lényeges és megkerülhetetlen aspektusa az, amit korábban folyamatos vektorizációnak neveztem.

[meghatározás] Sebességiségen egyfelől a sebesség ideáját értem, másfelől azt a területet, amely a gyorsulással kapcsolatos ismereteket hivatott befogadni.

[meghatározás] A sebesség vektora a sebesség felemésztésének (reális vagy virtuális) útja.

[meghatározás] Abból a szempontból, hogy a test fel van-e tűzve vagy sem a sebesség vektorára, kontemplatív vagy participatív sebesség-részvételről beszélek. Például a lovas participatív, az íjász, aki csak manipulálja a vektort, kontemplatív. Annak, hogy különbséget tegyünk a test két sebességhiposztázisa között, az a jelentősége, hogy a sebesség vektorára tűzött test önreflexiója más minőségeket kapcsol be, mint a statikus test önreflexiója. A participatív aktor számára jelentősen felfokozódik például a vesztibuláris érzékelés fontossága.

“A sebesség vektorára tüzött test önreflexiója más minőségeket kapcsol be”… Hogyan lehet minőségeket “bekapcsolni”? És hogyan teszi ezt az önreflexió? És mért nem lehet magyarul beszélni – mi ez a sok participatív, vesztibuláris, kontemplatív, extenzió, kompresszió, aspektus, manipulál, vektorizáció, stb., stb.? Valaki nagyon tudományosan akar hangzani. Csakhogy ebben egy morzsányi tudomány sincs. Kénytelen vagyok idézni Alan Sokal és Jean Bricmont immár klasszikus könyvéből (Fashionable nonsense: postmodern intellectuals’ abuse of science) — a fiúk így fejezik be a Paul Virilio-ról szóló fejezetet (aki nagy mértékben inspirálta a Korunk-beli cikket):

This paragraph – which in the French original is a single 193-word sentence, whose “poetry” is unfortunately not fully captured by the translation – is the most perfect example of diarrhea of the pen that we have ever encountered. And as far as we can see, it means precisely nothing.

Most nem másolom ide a szöveget, amire itt utalnak, de ez a diagnózis teljes mértékben érvényes a Korunk-beli sebesség-elmélkedésekre is.

Szomorú, hogy az erdélyi magyarság egyik legelitebbnek számitó lapja csak ilyesmiket tud produkálni.

Apropó, Richard Dawkins és ‘science writing’ (lásd az előző bejegyzést): olvasom a kolozsvári Szabadságban, hogy a Korunk legfrissebb számának a témája a sebesség. Az a halvány gyanúm, hogy nem a dawkins-i elveket követve iródott és szerkesztődött ez a szám (sem). Eleve gyanús, hogy ha egy ilyen témáról olyanok elmélkednek, akiknek tudományos képzettségük és tájékozottságuk közelit a zéróhoz. De ha valamiféle remény is maradna az olvasóban, hogy talál majd valami érdekeset e lapszámban, akkor azt jóelőre ‘isa porrá és hamuvá’ zúzza a Szabadság-béli cikket bevezető idézet:

“A sietség és sebesség nem hitványság, nem személyiségzavar jele, még kevésbé betegség vagy gyávaság. Nincs társadalom, amely ne az idôben létezne, ne az idôiségben alakulna, ne az ôt körülvevô jelenségek-tünemények mozgása közepette kapaszkodna valamely állandóságba. Az idôbe való »belevetettség« tudomásulvétele létbiztonság és létigazolás kérdése, az errôl való tudat edzése, a kollektív létélmény közlése és cseretárggyá válása pedig (vö. kommunikáció) kiemelten emberlétünk hivatkozási alapja. Korok közlésmódjai, idôi vagy idôtlen átélésformái (pl. mítoszoké és gazdasági ügyleteké, kollektív emlékezeté és elbeszélésmódoké), valamint a múltból a képzelt végcélú jövô felé irányuló mozgás adott pontjának, a jelennek megnevezése (még ha legott el is illan, mire megnevezzük) részint a nyelv és a fogalmak segítségével valósul meg, részint az embert jellemzô (hitünk szerint az állatvilágtól szükségképpen megkülönböztetô) kommunikáció révén ölt alakot.”

És én hülye, már-már azt hittem, hogy a sebesség nem egyéb mint betegség meg gyávaság, meg hogy léteznek időn kivüli társadalmak. De most már világosodik lassacskán az elmém.

A fenti szöveget én igy foglalnám röviden össze: az idő telik, s a fájdalom nem múlik.