Tibori Szabó Zoltán cikke a Hét-ben. Tetszik, például ez:

Mindezek után úgy vélem, senki nem állíthatja, hogy antiszemiták védelmezésére tettem volna fel az életemet. Éppen ezért merem kimondani: mielõtt bárkire bármilyen bélyeget ráütne, önmagát respektáló kutatónak kötelessége rendkívül körültekintõen tájékozódni, tüzetesen megvizsgálni minden fellelhetõ forrást, elbeszélgetni kortanúkkal, adatokat és információkat mérlegelni, s csakis ezt követõen a nyilvánosság elé lépni.

Visszautasítom azt a módszert, amely könyvtárakban kutatókollégák által elejtett-odavetett fél mondatokból, közvetett források csonka idézeteibõl, benyomásokból és szerzõk iránt érzett indulatokból próbál kipréselni-megállapítani történelmi igazságokat, s amely nem elemez, nem mérlegel, hanem azonnal bélyegez.

A Sütő-vita folytatódik a Hétben. Ezúttal Bertha Zoltán irodalomtörténész fejti ki a véleményét, és nagyjából egyetértek mindennel amit mond. A lényeg: mért van az, hogy a nagy posztmodernek és relativisták számára, akik oly szívesen kétségbe vonják a természettudomány “igazságait” is, nem is beszélve a történettudományról, olyannyira egyértelmü, hogy Sütő András életmüve és kommunizmus alatti cselekedetei és szerepe egyaránt negatívan (és nagyon negatívan) értékelendők? Mi ez a hirtelen nagy tisztelet a tények és a valóság iránt? Olyanoktól, akik máskor és máshol a “világ eredendően interszubjektív természetére” esküsznek? Sokan a vita résztvevői közül, ahogy B. Z. mondja, amolyan “ál-posztmodernek, akik csak a saját igazukban nem kételkednek”. Továbbá ezt is érdemes lejegyezni:

Tény, hogy erõteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütõ-mûvek még ma is, mint más, „posztmodern” sztár-szerzõkéi, például egyetemisták köreiben is; legalábbis személyes tapasztalatom, hogy (minden reklám, média- és divat-ráhatás ellenére) többen és szívesebben olvassák az õ könyveit, mint a „szövegirodalom” agyondicsért, de szignifikáns mértékben olvashatatlannak minõsített darabjait.

És:

[…]engem nem rendítenek meg az ilyen-olyan régi újságcikkek kompromittáló szándékkal történõ felelevenítései sem; az „ocsút” a „tiszta búzától” azok is el tudják különíteni, akik szeretik Sütõ Andrást.

A Korunk új számának témája: “A háló tudománya – művészetek hálója”. A szerzők között olyanok szereplenek, mint Vicsek Tamás és Néda Zoltán. Jó jel — reménykedjünk, hogy a sok megszokott posztómodernkedés mellé egyre több ilyesmi fér majd be. Néda Zoltán a Pareto-törvényről ír. Képletek is vannak benne. A Korunkban! Képletek! Végre.

Persze ha valakit igazán érdekel a “hálók tudománya”, akkor legjobb, ha elolvassa Barabási Albert-László könyvét. Valóban jó és érdekes. Az más kérdés, hogy egy kicsit túlzásnak tartom ezt egy új tudományágnak nevezni. És az is más kérdés, hogy néha kezdenek az idegeimre mennek a log-log diagramok, különösen geológiában, mikor olyanok alkalmazzák és elemzik a végtelenségig, akik sem statisztikát, sem fizikát nem tudnak. Néha geológiát sem. Erről itt, itt, és itt lehet többet olvasni.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek hogy röviden idézzek ebből a könyvből:

“A területiség elve alapján szerveződő nemzetállam átfogó, össztársadalmi hatósugarú azonosulási mintákra kötelez, ebben az értelemben az érintettek közül az adott területen senki sem vonhatja ki magát hatása alól. Kognitív és szimbolikus, adminisztratív, politikai erőforrásokat biztosít, amelyek lehetővé teszik a modernitás kockázatokkal teli dinamikájával való szembesülést. A nemzetállam az említett erőforrások biztosításával lehetővé teszi a valóságértelmezések folyamatát, lévén, hogy a valóságtapasztalathoz való hozzáférés szimbólumok által közvetített. A létezők értelmét és a megnyilvánulások érvényességét egy adott világ vagy egy begyakorolt diskurzus horizontján belül teszi lehetővé. A kollektív azonosságok tematizációja a nemzetállam kulturális szerepvállalásának és kulturális teljesítményeinek kérdését teszi fel.”

Ahogy D.P. szokta mondani: vagy én vagyok hülye, vagy mindenki más. De ha ennek a szövegnek van valami értelme, és le is lehet fordítani magyarra, akkor méltányolnám, ha azt valaki megtenné. Mert hanem azzal a benyomással maradok, hogy újra az FSZHH (fosom-a-szót-hüvös-halomba) szindrómával állunk szemben.

A Sütő-vita tovább folytatódik a Hétben: Görömbei András írása itt olvasható. Idézem:

“(…) a mostani vita néhány résztvevõjét a tájékozatlansággal társult zsigeri gyûlölet motiválja. Minden törekvésük arra irányul, hogy Sütõ András életmûvét kiiktassák az erdélyi magyar irodalomból. Gyûlöletük lépten-nyomon átcsap a tényeken. Önálló életre kel.”

“Hihetetlenül mélyre süllyedt az erdélyi magyar szellemi élet, ha eltûri ezt a hitványságot.”

Valóban, S. G. alaposan eldobta a sulykot az ilyen szövegekkel:

“Az a határozott benyomásom, hogy aki 18 évesen most kezd irodalom iránt érdeklõdni, esetleg most közli elsõ novelláját, annak „A Sütõ” semmit sem mond, vagy legföljebb a kötelezõ irodalom keserveit juttatja eszébe. Ez így van rendjén. Az életmû, az életút így válhat a kutatás csupasz tárgyává, éppúgy, mint Kádár János beszédei vagy az esõerdõben élõk házasodási rítusai.”

Ha Sütő hetvenes évekbeli drámái és esszéi nem érnek semmit, akkor mi ér valamit az erdélyi magyar irodalomból? A “transzközép”? Transzbullshit.

Azt is írja továbbá S.G.:

“Sütõ legnagyobb visszhangot kiváltó, a nimbuszt megalapozó tézisdrámái 1975-tõl a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában. Jólesett lekacsintani a színpadról (mintegy a színfalak mögül), s a nézõ is felsóhajthatott, hogy végre felhangzott egy gyengécske ellenzéki hang. Csak az a gond, hogy a politikai mondanivalónak nem áthallásos drámákban, hanem röpiratokban, pamfletekben, elemzésekben a helye.”

Yeah, right. Ilyen alapon a világirodalom, sőt, a filmmüvészet tekintélyes – és jobbik – részét sutba kellene vágni: ha valamiből minden “áthallás” hiányzik, az általában annak jele, hogy nem ér semmit. Ha valaki azt hiszi, hogy a “Lócsiszár virágvasárnapja” vagy a “Csillag a máglyán” csak az erdélyi magyarok hetvenes évekbeli keserveiről szól, az nagyot téved.

Nem igazán követem következetes figyelemmel az otthon történteket és otthoni vitákat, de ma Ablonczy László cikkének sikerült felkeltenie az érdeklődésem a Hét-ben zajló Sütő András – Földes László vita iránt, melyet Stefano Bottoni olasz történész tanulmánya indított el. Pontosabban nem annyira a vita részletei kezdtek érdekelni, hanem maga a jelenség: miért olyan kiemelkedő fontosságú ez a téma, és miért kell Sütő feltételezett fiatalkori félrelépéseit agyonelemezni és filozofikus mélységet és történelmi jelentőséget tulajdonitani nekik?

Félreértés ne essék, méltanyolom a fiatal újságírók polgárpukkasztó merészségét és szükségesnek és egészségesnek tartom a mindenféle tabuval való leszámolást és kényes témával való szembenézést. Azt viszont fenntartom, hogy mielőtt valaki az asztalra csap, jobb, ha nagyon biztos az igazában és tájékozott a témában. Bottoni tanulmánya lehet, hogy érdekes és izgalmas egy olyannak, akinek kedvenc időtöltése “olvasatokról és olvasatszintekről” elmélkedni, vagy arról, hogy “az ügy résztvevői milyen értelmiségi szereptípusokat jelenítenek meg”, engem viszont meglep, hogy milyen sokan méltányolják a “tudományos” jellegét. Sajnálom, de az ilyen posztmodern szagú beszúrások eleve érdektelenné tesznek számomra minden ilyen szöveget, és teljesen hiteltelenné válik a Sipos Géza Sütőnek szánt számonkérése:

“…a drámaszerzõnek 1990-tõl mindmáig nincs érdemi reakciója arra, ami a tanulmány alapfelvetése is: a kommunista fordulat után a romániai magyar értelmiség jelentõs része kettõs identitással élt. Egyszerre volt a mûködtetõje, haszonélvezõje és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé.”

Ugyan, ugyan, mit kellene Sütőnek tennie: beismerje, hogy “kettős identitással élt” a kommunizmus idején? És hogy müködtetője és eszköze volt a hatalomnak? Ha már vádaskodni akarunk, akkor jobb lenne valami ezeknél konkrétabb és ellenőrizhetőbb vádakat találni, bár az a gyanúm, igaza van Ablonczy Lászlónak, mikor ezt írja:

“ennyire ráérõs a romániai szellemi élet, hogy immár egy párt KI-zárás tébolyosításán foglalatoskodhat? Ha jól tudom, ötven éven át Romániában másfél millió magyart, továbbá német, zsidó és más kisebbséget zártak KI az emberi jogokból. Amelynek következményeként százával, ezrével sorolhatjuk a BE-zárásokat és a KI-végzéseket. Éveken át se bevégezhetõ feladat errõl beszélni.”

Ha a mai fiatal erdélyi értelmiséget olyan nagyon zaklatja a múlttal való szembenézés: csak rajta, írják meg a “Kommunizmus fekete könyvének” az erdélyi változatát, dokumentálják alaposan a történteket, rendezzék táblázatokba és grafikonokba az adatokat. Vagy merüljenek el a diktatúra alatt élő ember bonyolult pszichológiájában (sajnos, ehhez kell tudni egy kis pszichológiát, nem elég az ifjú titáni hév), írják meg Közép- és Kelet Európa “morális történetét” a huszadik században (lásd Jonathan Glover kiváló könyvét). De hagyják az olvasóra az “olvasatszinteket”, és későbbre az asztalracsapós vezércikkeket.

Ami pedig a Sütő András írói teljesítményét illeti: én nem tudom miért, de valahogy még mindig jobban érdekel és vonz a “Lócsiszár virágvasárnapja”, a “Csillag a máglyán”, vagy az “Anyám könnyü álmot ígér”, mint az ilyen és ehhez hasonló irományok:

“Kultúránk mély, szinte már kezelhetetlennek tûnô tudathasadásban szenved. Mindennapjainkban az anyag, a gazdaság elsôdlegességének hipotézise a lét meghatározza a tudatot elve) kormányozza cselekedeteinket. (A tételt nem illik kimondani, hiszen egy csúnyán kompromittált személyiségtôl származik, de élôbb, mint valaha.) Meghitt író-olvasó találkozókon vagy az egyetemi tanszékek és dolgozószobák csöndes homályában viszont a világ eredendôen interszubjektív természetére esküszünk: a nyelv alakítja a világot, nem a világ a nyelvet.”

(ezt egy, a Hét szerkesztői által nagyrabecsült szerző írta, a nevét most hagyjuk).

De idézhetünk a legfrissebb Hét-ből is:

“A (lükébbik típusú) irodalomtörténész számára azonban (…) ez jelenti a legnagyobb élvezetet: megtalálni a posztmodern hatásokat a modern detektívtörténetekben, megnézni a krimi kódexének változásait, metaforák és diskurzusváltások után kurkászni az Albatrosz Könyvekben és az Európa Kiadó Fekete Könyveiben.”

– írja Miklós Ágnes Kata krimikről szóló cikkében.

Szóval fején találja Ablonczy a szöget, mikor így ír:

“A szellem képviselete ugyanis építkezõ, kiegyensúlyozott, tárgyilagos és komoly gondolkodást jelent, még szigorú ítélkezésben is. Túlkoros pubertások ambíciója pedig nem tekinthetõ szellemi megnyilvánulásnak.”

As somebody who is somewhat proud of his Hungarian background, when it comes to discussing wine, I always pretend to know how Tokaji Aszu, the most famous Hungarian wine is made. I realized however that I didn’t really know much about it — until I stumbled into the subject in Harold McGee’s excellent book “On Food and Cooking – The Science and Lore of the Kitchen“. So here it is.

The key point is that the grapes are allowed to become infected with ‘noble rot’, the mold Botryitis cinerea, that is a destructive disease of grapes and other fruits. “It becomes noble only in the right climatic conditions, when the initial infection in humid weather is followed by a dry period that limits the infection.” The mold “dehydrates the grapes, concentrates their sugars, and transforms their flavor and consistency”. The trick was invented in the Tokaj region of Hungary around 1650 (not ‘Tokaji region’ as McGee writes — the ‘-i’ at the end of the word in Hungarian means ‘from’, that is, Tokaji = from Tokaj). By 1750, it was adopted by the Germans; the French started using the method around 1800 in the Sauternes region of Bordeaux. [Hmmm… The French learning winemaking tricks from the Hungarians…]

The sweetness of the Tokaji largely depends on how many hods of ‘aszu’ grapes (that is, grapes affected by noble rot) was added to each 136 liter barrel of must made from ‘normal’ grapes; the traditional hods that carry ~20 kg of grapes are called “puttony” in Hungarian, and you can find Tokaji Aszu that is 3, 4, 5, or 6 ‘puttonyos’.

The terroir of the Tokaj region of course is just right for the aszu wine; this means south facing slopes with soils developed on volcanic rocks (andesites if I remember well) . In fact, the Tokaj Mountains are one of the oldest gold and silver-based mining districts of Tertiary-Quaternary volcanic arc of the Carpathians.

Here is more if you are interested. This might be too much detail, but looks great. And here is everything you wanted to know about the geology of the Tokaj Mountains.